Jeges ma megvédte a szakdolgozatát mely enyhén megalázó volt. Tudta jól, hogy mi fog rá várni: vizsgaidőszak után kongó, pénteki egyetemi épület, tanárok, akiknek muszáj ott ülniük,  zárt büfé, ex-diákok, akik már rég megbánták, hogy nem menekültek el innen évekkel ezelőtt. Nem, Jeges nem érzi magát negatívnak, vagy destruktívnak, egyszerűen csak úgy érzi, reálisan látja, hogy itt, ma azok az emberek egyáltanlán nem voltak kíváncsiak rá és a munkájára. Ez a nap tökéletes megkoronázása volt az öt év értelmetlen küzdelmeinek. Jegesnek azt mondják ma: Jól van, hát akkor most, hogy túl vagy rajta, ÜNNEPELÜNK!! Ünnepeljünk? Kérdezi magától Jeges. Mit ünnepeljek? Hogy 4 tanárral ma 3 percig beszélgettem egy témáról? Ez nem ok az ünnepre. Ünnepelni akkor lett volna jogos, amikor Jeges 4 évvel ezelőtt egy tökéletesen teljesített szemináriumi jegye mégiscsak elégtelen lett, némi irodalomszakos hormonbalerina tanárnő miatt. Akkor Jeges majdnem otthagyta az egész campust, de aztán vett egy mély levegőt, felállt, és újra beült ugyanarra a szemináriumra a következő félévben is, és elvégezte. Na azt megünnepelhette volna. De ezt a mai napot inkább elfelejti.

Tehát bájoló lágy trillák, tarka épületek, remény, kedv, Pázmány, Isten véletek :)