myaszösz

Ajándékot kapni jó. Ebben megállapodhatunk. Ajándékba kaptunk egy képet. Igen, kaptunk, mert már mi vagyunk, és nem ő meg én vagyunk, hanem bizony mi már mi vagyunk és leszünk is mostmár mindig amíg a föld kerek (aztán persze, hogy a 'mi' mögött hányan leszünk majd az idők múlásával, az majd elválik). Szóval mi kaptuk ezt a képet ajándékba. Valaki készítette rólunk, ahogy ott ülünk a burokban a kockás abrosz mellett valahol Rómában. A nap süt, madarak repkednek körülöttünk és kék az ég. Mese vagy nem mese, ez történt. Most pedig kötöttünk egy csomót a fonálra, egy jó erőset és szépet, nehogy elszakadjon bármi okból kifolyólag. A fonál is ajándék, a csomó is az. Az a nap is ajándék volt.

A kép.

Jeges mostanában nem nagyon írogat, megvan ennek a maga oka. Kicsit messzire vetette őt az élet mostanság a jól megszokott fogaskerekeitől, ezért talán a kis csend. De most megint akad némi mondanivalója.

Jeges most messze van, megtapasztalja milyen is a külföld, meg a mindig is hőn áhított világlátás. A világlátás jó, bizony. Honvágya van-e? Nem tudja. Sokáig azt gondolta, nincs neki olyan. Vagyis, hiányzik persze a család és a város, a zaj, az illat, a hazai napsütés, az íz, a kicsi, a nagy, a rossz meg a jó. De valahogy nem olyan mardosóan ahogyan azt többen versbe is öntötték már. Mígnem egyszer. Jeges egyik szimpla - külhoni - hétköznapján egyik kollégája kezébe akad egy közepesen vacak Európa Atlasz. Odatolja Jeges orra alá, hogy na tessék, akkor most legyél szíves megmutatni, honnan is jöttél! Jeges megörül a nem várt interakciónak, lelkesen pergeti a lapokat, odaér a Kárpát-medencéhez, szeme könnyedén megtalálja Budapestet. Könnyedén megtalálja, de már nem is látja igazán, mert lábai megremegtek és kissé elpárásodott az a Budapest...

Ez volna a honvágy? Talán...

A nagymamák tudják mi a csízió. A gyerek/unoka csak egyen, mert az úgy van jól. Van egy kis borsóleves a kispiros fazékban, melegítsünk neked? Még jóhogy. Kispirosból mégkisebb fehér lábasba átszedjük, gázrezsón melegítjük. Aztán csak úgy a kislábasból kanalazza Jeges a mamalevest petrezselyemmel meg csipetkével, és nagyon bírja, ahogy a kanál meg az edény alja összér és fülsértő hangot ad. Mindeközben szó esik a borsóleves sokféle mivoltáról, a májgombócokról, meg a staubolásról, Jeges meg a hokedlin ülve nézegeti a sárga linoleum mintázatát és jókat kacarász, mert Jeges egy ilyen unoka.

Jeges most jól nekiült és végiggondolta. Megállapította, hogy a 2009 nagyon vacakul kezdődött hiszen szép lassan változásnak indult minden - bár Jeges mindig szerette a változásokat, amikor a bőrén tapasztalta azt, már kényelmetlennek és nyűgösnek érezte. Hogy mi minden változott?  Munka, család, lakhely...szinte minden  kicserélődött,  megújult, átváltozott. És a változásoknak még mindig nincs vége. Ezért Jeges a következőket határozza el 2010-re:

2010 Jeges számára a "Hátradőlés" éve lesz. Nem a henyélésé, hiszen az nem jó semmire. Hátra fog dőlni az élet minden területén és kényelmes karosszékben, ellazított végtagokkal fogja nézegetni életét, terveit vágyait. Hátradőlve fogja figyelni rezdüléseket, és elindul egy másik úton. És meg fogja vizsgálni, hogy vajon ez a másik út mit hoz ki belőle. Hátradőlve szeretné végigélni majd életének egyik fontos napját is nyár derekán. Újra értékel mindent és mindenkit. Jeges a régi marad, nem lesz rosszabb vagy jobb, szebb vagy okosabb, talán csak megtanul mérlegelni, értékelni és ami a legfontosabb, megszokni a boldogságot.

Ezekkel a giccses szavakkal köszön el Jeges 2009-ben, és várja a 2010-et lelkesen.

Tegnap, Jeges üzenetet kapott egyik legjobb jóbarátjától. Bár az üzenet sajnos rossz hírt közölt, Jeges azt gondolta, talán a hangvétele kissé szentimentális. K. azt írja – talán nem haragszik meg érte – „A Teremtő úgy döntött, hogy a mennybéli karácsonyi istentisztelet orgonapadjánál Bach mellé ülteti G.A.-t. Nagypapa ma reggel meghalt.” Futólag tudott csak Jeges választ írni, és sajnálta, hogy nem tud személyeset vagy igazán közeli barátnak járót reagálni minderre, így részvétét fejezte ki, a közeli és nagyon szeretett rokon halála kapcsán. Pedig őszintén szerette volna személyesebbre váltani a hangot, de valahogy....

Az utcánkban, alig észrevehető szuterénben van egy kis könyvkötő műhely (Somfai Péter - Könyvkötő). Hajnalban és késő este haladok el mellette, munkába menet és munkából jövet. Minduntalan lelassítok, ha elhaladok mellette, mert a kis, szobányi műhelyben mindig világosság van, és látom a hajlott hátú, idősödő férfit, ahogy görnyed a hatalmas asztal felett, és szakszerű mozdulatokkal, tisztelettudóan, odafigyelve köti a lapokat. Szerszámokat is látok, nehezékeket, több tonnányi papírt, óriási rendetlenséget, ugyanakkor harmóniát is. Ez a férfi, bár egyedül van, a saját műhelyében kedvére lapozgatja a tudományt, a diplomamunkát, pályamunkát, vagy ami a kezébe ad a megrendelő. Vagy talán bele sem lapoz? Talán úgy mennek ki keze közül a formába öntött könyvek, hogy bele sem lapoz?

Nagyon meleg volt, több mint 35 fok, 11 órakor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Campusán. Jeges mégiscsak beférkőzött a diplomások táborába, sőt még a TO is úgy döntött, hogy ünnepélyesen, kesztyűs kézzel bánik majd vele, és nem postázza, hanem átadja majd az ő keményfedelűjét. A Campust szépnek látta Jeges, nagyon szépnek. Némi szorítás volt most a mellkasába, megint az a fajta szorongás, mint amikor el kell köszönni, meg el kell búcsúzni valamitől. Találkozott volt diáktársakkal, akiknek a szemében már nem égett az a bohém, egyetemista tűz, mint annak idején, amikor vizsgárol kijövet a szomszédos kocsmába ballagtak. Higgadt hangon beszélgettek: És te mivel foglalkozol? stb... Rádöbbent, hogy kezdi elfelejteni, összekeverni az épületek nevét, amelyekben egykor megtanulhatta mi is az a bilabiális mássalhangzó. Lapozgatja az indexét, bámulja saját, régenvolt gyöngyírását, megdöbben: Jé, engem annak idején S. kivágott xy kollokviumról? Akkor biztos telesírta a kudarc miatt a párnáját, ma meg már hol van ez az egész... régi szerelmek lesütött pillantással cikáznak előle a tömegben, valaki írigyen néz rá, valaki meg sem ismeri, valaki ráköszön, valaki örül neki, valaki mellé ül, valaki elé, valaki gratulál, valaki mégiscsak... Csoportkép, családi kép, ebéd. Jeges megemésztette az öt évet.

Még utoljára talán annyit, hogy érdemes kivégezni. Sőt. Kötelező. Ha az ember nem kűzd meg a saját mumusaival, eltemetheti magát. A kisagyából, valahonnan a szabad gondolatok és bűntudat határmezejéről mindig kiabálni fog a kis undok lény, hogy "Nem voltál rá képes!" Ezért aztán mindig kicsit lefelé görbül majd a mosolyod, ha valaki örömmel újságolja, hogy véghezvitte azt, amire Te nem voltál képes. Nem érdemes a mumust elnyomni, nem is lehet. A mumust biza meg kell ölni.

Kinyirtam tehát a második mumust is. Jókora bűntudattól, önostorozástól, önszánalomtól, kisagyi ping-pongtól szabadítottam meg önmagam. Most talán újabb kihívást keresek, de úgy, hogy lehetőség szeint ne váljék belőle mumus.

Utolsó gondolat a mumusról. Megölése nem mámorító. Inkább olyasmi, mintha az ember visszazökkenne a természetesbe, a hétköznapiba. Mostmár megnyugodhat, hátradőlhet, újra önnmaga lehet. Nem kell a kötelezvényekre gondolnia, amikor fejest ugrik a vízbe, vagy amikor ölel, vagy amikor dolgozik, vagy finom ételeket eszik. Ennyi. Nincs több mumus.

A mumus vagy bubus a magyar néphiedelemben gyerekeket ijesztgető láthatatlan lény. Legtöbbször a sötétséggel hozzák összefüggésbe, de magáról az alakjáról nincs leírás, más népek hiedelem világában sem. Rosszindulatú szellemlény.

Nekem 2 mumusom is van. Korábban nem volt egy sem, a mumusokat huszonévesen teremtettem magamnak. A mumusok fő jellemzője, hogy bár ők maguk aprók, kicsi kis gonosz lények, nagyon nehéz őket legyőzni. Az én egyik mumusom fő jellemzője a félelem volt. Beszélni is nehezen tudtam róla, egészen egy héttel ezelőttig, amióta megöltem. Kegyetlenül végeztem vele. Hogyan csináltam? Úgy, hogy nagy nehezn kinyitottam a számat, elmondtam, hogy van egy ilyen mumus - korábban csak titkoltam, meg égőnek éreztem magam miatta, ezért inkább nem nagyon beszéltem róla, vagy elbagatelizáltam, másra hivatkoztam. A megfelelő helyen is időben sikerült a mumus létéről beszámolni, így megérkezett a "gyilkos felmetősereg". Hogyan lehet egy ilyen gonosz kis mumust kinyírni? Egyszerűen. Ősi módszerrel. Előbb azonban meg kell osztanom a félelem okát (mint említettem, már kinyírtam, szóval szívesen leírom tanulságképpen). Öt évvel ezelőtt megszereztem a jogosítványt. A mumus ekkor már a küszöbön volt. Sose voltam egy májer vezető, de négy, gépjármű nélküli év épp elég volt ahhoz, hogy a mumus beköltözzön, beletelepedjen karosszékébe és szép csendesen belerágja magát a hétköznapjaimba, és várja a belépőjét. Egy évvel ezelőtt megvettem életem első autóját, ezzel együtt pedig bemutatkozott a mumus is. Rettegés a köbön, félelem a másik autóktól, a saját érzékszerveim csalókaságától (mi van, ha nem veszem észre a táblát, a kisgyereket, a békát...), meg aztán úgy ámblokk mindentől. Ez odáig fajult, hogy a parkolóból nem mertem hátramenetben kitolatni, mert mindig attól rettegtem, hogy valaki elkaszálja a hátsófelemet. Sokszor hosszú perceket töltöttem az autóba, hogy legyőzzem a mumus, de valahogy mindig BKV lett a vége. Meg aztán a szégyen... Mígnem. Megelégeltem. Elegem lett abból, amit a mumus művel, és megosztottam A.-val a problémát. A. azt mondta, akkor is be kell ülni és vezetni kell. Féltem-e? Soha életemben nem féltem még ennyire. Persze, hogy féltem. De nem volt más választásom. Ott dekkoltunk Dunakeszi magasságában, A. meg aszonta, ha nem vezetek haza, ő felszáll a buszra és akkor mégszarabb lesz nekem itt egyedül. Hát jó. Akkor beszálltam (monumentális méretű T betűvel a hátunkon). A csoda pedig bekövetkezett. Mumus rájött, hogy mennie kell. Nincs tovább kényelmes fotel és rágcsálnivaló, új riogatnivalót kell keresnie. Én pedig egy immáron egészséges, legyőzhető félelmecskével a torkomban száguldottam a Váci úton, A-val az anyósülésen, aki csak dirigált, meg mutogatott helyettem annak aki beszólt, és hát én meg végtelenül hálás voltam/vagyok Neki, hogy nem hagyta, hogy megegyen a mumus. Még aznap este egyedül vezettem haza, azóta pedig kis segítséggel újra meg újra beszállok, eljutok hamar A-ból B-be, és nem érzem magam rettegő, nyüszítő kismacskának, aki nem mer átugrani egyik háztetőről a másikra. Így történt.

És igen, van még egy mumus. Ő lesz a következő. Hamarosan. Majd az ő halálhíréről is beszámolok.

Jeges napja ma is szokásosnak indult. Felébredt aprócska szobájában Itália peremkerületében, Casalettoban. Fény, langyos meleg, madárcsicsergés és egy durmoló macska az ágy másik végében, akihez még pár percre oda lehet kucorodni mielőtt végleg kitörne a reggel. Ez a reggel is menthetetlenül bekövetkezett. Az átlagos napon elfogyasztották szerény reggelijüket, majd átlagos sétára indultak a városban. Tiszteletükre bemutatót rendeztek a galambok a Pantheon szökőkútjában, a Trevi kútnál integetett nekik Neptun (és a kőlovak) és még a cambio is olcsóbban váltotta a dollárt euróra, a gelato árus pedig ezúttal nem tévesztette össze Budapestet Bukaresttel. Elsétáltak a Spanyol lépcsőhöz, félúton lepihentek és rácsodálkoztak a sokrengeteg emberre, akik fürtökben lógtak a lépcsősorokról. A burok itt is megvolt körülöttük, ahová a sok emberi zaj már nem nyert bebocsátást. Ketten vannak ők, de lehet, hogy már egyek, elválaszthatatlanok, szétválogathatatlanok, elkülöníthetetlenek, elidegeníthetetlenek, egymásnak teremtetettek. Aztán elindulnak a lépcsőn a szikrázó napsütésben felfelé, majd lepillantanak újra az örök városra. A spontaneitás egy kávézóba viszi őket, ahol koffein és bibite várakozik rájuk. Élvezik a burkot, ami körülöttük van, a pincéreket is csak messziről hallják, legszívesebben táviratot küldenének nekik: two capuccino please! Aztán előkerül a vallomás és a szándék, amitől Jegesnek cseppfolyóssá válnak végtagjai, törzse elernyed, aprócska rózsaszín kis szíve pedig kalapálni kezd. Aprócska, csillogó ékszer formájában érkezik a jövő, a múlt visszaigazolása és a jelen szándéka. Egyszerre összeáll a legóvár, minden tiszta, egyértelmű és színes. Jeges boldog ezen az átlagos napon, Szerb Antal Itáliáját érzi a lába alatt és beszippantja magába a csodás levegőt és a boldogságot. Ilyen egyszerű hát ez az egész...

Azaz újabb kalandos, izgalmas, lábizületi fájdalmas, szendvicszabálós, múzeumos sorbanállós, időjárás miatt aggódós, pénzt nem otthonfelejtős kirándulás. 5 teljes nap lesz az Örök Városra csak. Nyilván nem elég - hiszen semmi sem elég - de talán arra jó lesz, hogy Jeges újra átélje a hűha élményeket. Ezeket szereti igazán. De az nem olyan hűha, amire számítani lehet, úgy értem, nem a Colosseum vagy a Vatikán, hiszen ezekre fel lehet készülni. Az igazi hűha pl.: Prágában egy véletlenül megtalált - Jeges által titkosnak titulát - kert, vagy egy elrejtett szobor Dubrovnik sikátoraiban. Valami olyasmi kerestetik ilyenkor, ami azt az érzést kelti Jegesben, hogy ez az ő pillanata. Nem turistás látványos, hanem csak az övé. Olyankor picit megállítja az időt, mert megtalálta őt egy hely, egy érzés, valami szép.

Agyamra mentek Ti férfiak! Azaz hogy is mondjam finomabban. Szeretlek benneteket meg minden: kedvest, apát, főnököt, jóbarátot, ismerőst és kollégát. Nem vagyok én feminista, kedvelem a társaságotokat, szeretem, ha cipelitek helyettem a szatyrot és ha kicserélitek a kocsim kerekét. Cserébe főzök Nektek finomat, levest, meg sülthusit, meg csokissütit, kimosom az ingeiteket meg ha jó a kedvem ki is vasalom és még élvezem is. Ez a mi társadalmi szerződésünk és ez így van rendjén. Csak azt nem bírom megemészteni, hogy miért kell folyton felrúgni ezt az egyébként remekül működő szerződést, és mindenképpen fölényt produkálni. Miért van az, hogy edzésen (röplabda) az ALFAHÍM bármikor meg tudja magyarázni mit és hogyan rontottam el a támadásnál, és hogy melyik lábammal kellett volna kilépnem fogadáskor. A nő miért nem lát neki soha osztani az alfahímet, amikor ugyanezeket a bakikat elköveti? Mindez különösen igaz a sportra. Vagy a helyesírásra. Az ALFAHÍM imádja észrevenni a helyesírási hibákat és sosem feledi említeni őket, hiszen ez jó érzés neki. Hiszen ő ettől picit több lesz, énmeg tán kevesebb? Én nagyon szeretek írni a vakvilágba bele, egyszuszra. Késő éjjel. Nem figyelve a helyesírásra. Másnap, ha netán elolvasom, észreveszem és kijavítom. De az is lehet, hogy úgyhagyom. Ez az én világom. De az ALFAHÍM pásztázó szemei sasként csapnak le az ilyen hibákra. A legveszélyesebb alfahímek egyébként a nyelvet beszélők. Nő legyen a talpán, aki mellettük meg mer szólalni idegenül, és nem helyesen kiejteni... legyen az egy sportcsarnoknyi baráti társaság akár, akkor is ki fog javítani. Hiszen a hibák azért vannak, hogy az ALFAHÍM kijavítsa őket. Agyamra megy ez fölényeskedés. Nade. Mi a helyzet azokkal a hibákka, amiket az ALFAHÍM követ el? Ez egy beugratós kérdés volt. Semmi, hiszen Neki nincsenek hibái. Hogy is lennének, hiszen nem csinál semmit. Nem vet papírra semmit, a sportban ő mindig jobb, az életét tökéletesen vezeti, kiválóan beszéli a nyelveket, és sohasem téved el. Úgy szeretnék egyszer egy napra én is alfahím lenni, hogy érezzem milyen az tapintatosság, tolerancia, diszkréció nélkül élni, és tudni, hogy én vagyok a legdögösebb. De mivel ez nem megvalósítható, csak egy dolgot tehetek. Hátradőlök, és lesz@rom, vagy várom a csodát, hogy az ALFAHÍM is hibázzon. Bár hála az égnek, a világ egy tökéletes mederben folyik, ahol ilyen hibák nem fordulhatnak elő.

...a nyílnak pedig ezres darabja. Rablás! De a Decathlonba már mindent lehet kapni: horgászfelszerelést (talán pontyot is adnak hozzá), síbakancsot műhóval, ping-pong asztalt ellenféllel, röplabdát, strandhomokot, szóval mindent. De a történet vasárnap délután nem erről szólt. Hanem, az ősmagyaír víír felpezsdítéséről. Azaz, fogjuk meg a dekiben vásárolt műősmagyar anzugot (ami lehet tegez avagy puzdra) és vigyük el kevésbé lakott területre sétálni. Majd lövöldözzünk vele 5 lépés távolságból nilon acskóra (teszkós), égessük le magunkat vasárnapi ebéd után sétálgató gyermekek előtt, szántsuk le a bőrt a csuklónkról, és az ujjbegyünkről. Majd mindezt megunván készítsünk néhány fotót távolba révedő kedvesünkről (íjjal), illetve további művészképeket a Kiscelli kastélyról. Az "ősmagyar gyilkológép" - szarvasok és egyébb puhaszőrű kistestűek réme - tulajdonosa egyébként napi fél órát keményen edz a szerkezettel, állítása szerint pont annyit, amennyit én békávézással töltök. Eszembe jutott, hogy jön a tavasz, hamarost bicajra pattanok a BKV helyett. Mókás lenne, ha a bicajon ülve nyilaznék? Na? Mondjuk a hajnali hatkor részegen (már vagy még?) szembejövő bácsik kalapjára... Viccet félretéve. Ennél bonyolultabb, hosszadalmasabb, fájdalmasabb, körülményesebb, erőigényesebb, [stb] módját a gyiloknak nehéz lenne találni. Minden esetre a nilonacskó nagyon kevés lyukat szenvedett, túlélte a támadást.

Képeket elrettentés céljából ajánlom szíves figyelmébe a szíves olvasótábornak.

színes feliratos angol-amerikai krimi, 120 perc, 2008

Rendező: Danny Boyle
 

Jaj hát ez nagyon jó kis film, kérem! De nem úgy, na. Nem úgy jó film, hogy feszes a szerkezete, nem tudsz belekötni a sztoriba, érzed a bőrödön, és másnap is kattogsz rajta. De nem ám! Ez azért jó film, mert egész egyszerűen jó nézni, melengeti az ember rideg téli szívét, kicsit olyan tündérmese. Nem is kicsit, inkább igazán tündérmese, ami akár valóság is lehetne. A menekülő kissrácok pont elérik azt a vonatot, a srác pont bejut a legyenönisbe, pont azokat kérdezik, a  lányt pont megpillantja, a lány pont eléri a telefont, és így tovább... mind csupa olyan, ami velem vagy veled pont nem történik meg. Sosincs szerencsém. De a film rádöbbent, hogy valahogy a dolgok mindig pont azért történnek, mert így kell történniük: micsoda közhely! De cserébe nagyon jó érzés. A film zenéje is pont milyen jó. Nem is teszem be a trélert ide, inkább a legjobb zenét. És hát ezek a kis indiai kissrácok is milyen tündériek... andzselinadzsoli biztos indiai kisfiút fog legközelebb örökbefogadni, ha megnézi ezt a filmet. Van a filmben valami tvisztolivéres is, talán nem véletlen, hogy a vágó vezetékneve Dickens.

A filmben persze szebbnél szebb tájak, színes, utazási iroda brossurájiból ismert képek, India. Nyomor és gazdaság. Gazdagság és nyomor. Szerelem és hit. Ilyesmi. Meg kell nézni ezt is, na és a zenéjét letölteni megvásárolni.

Évek óta nézegetem az emberek tetoválásait amikor nyakamba veszem a várost. Békávén, a kispesti uszi kasszájában és néha saját családtagjaimon. Gyűjtemény következik.

Úgy élj ne vegyenek észre ott ahol vagy, de hiányozzál onnan, ahonnan elmész!

Csomó nyálas PP körlevélben olvasta már ezt Jeges, de be kellett látnia: igaz. Sokszor érzezte, hogy nem veszik őt észre. Mintha fényes bundája levegőből lenne, hangja nem terjedne a térben. De most, hogy készülődik, látja a párás szemeket... az övé is párásodik.

Péntek délutáni giccs.

Óbudai, kiscsendesutcás, tégleépítésű négyemeletesben, másfél szobás, nagykonyhás, kiserkélyes, világos, jószomszédos, egyedi fűtéses, felújított, beköltözhető, megszerethető lakást keresek. Most. Eladósodnék érte egy életre. El is fogok.

Jeges már harmadik hete lelkesedik egy "trendi" sport után. Igen, Jeges trendülni jár a közeli fitneszklubba, ezerkettőér egy órára. Jó-jó, hát ami trendi az trendi, meg ami nyúéjdzs az nyúéjdzs, buddha szobor, minivízesés, stb... de Jegest persze mindez hidegen hagyja. A legújabb trendület az kérem jelen pillanatban a Pilates. Nem Pilátus, Pilátes. Egyesek szerint pilátisz, vagy a franc se tudja kimondani mi. Lényeg a lényeg, Jeges hétfőn esténként egy matracon találja magát, amint kínszenvedve emelgeti kinyújtva a csülkeit (nyugdíjas), hajlintgatja a derekát, bokáját a füléhez emeli, kínozza a hasizmát (mit?), erőtlen karjait emelgeti, nyújtogatja, csípőjét lazítgatja. Néha olyan válogatott kínzóeszközökkel egészül ki mindez, mint gumiszalag, hatalmas labda és a domina jellegű edzőnő mosolya.

Hát kérem ez van hétfő esténként, nyögés és szenvedés, ámbátor hamarosan Jeges megvakarja nagylábujjával önnön fülét és lapockáit. Kell is ez az elgémberedett, irodai székekben tespedő, telefonkarú, billentyűzetujjú medvéknek.

Mindenkinek ajánlom.

Jeges ma megvédte a szakdolgozatát mely enyhén megalázó volt. Tudta jól, hogy mi fog rá várni: vizsgaidőszak után kongó, pénteki egyetemi épület, tanárok, akiknek muszáj ott ülniük,  zárt büfé, ex-diákok, akik már rég megbánták, hogy nem menekültek el innen évekkel ezelőtt. Nem, Jeges nem érzi magát negatívnak, vagy destruktívnak, egyszerűen csak úgy érzi, reálisan látja, hogy itt, ma azok az emberek egyáltanlán nem voltak kíváncsiak rá és a munkájára. Ez a nap tökéletes megkoronázása volt az öt év értelmetlen küzdelmeinek. Jegesnek azt mondják ma: Jól van, hát akkor most, hogy túl vagy rajta, ÜNNEPELÜNK!! Ünnepeljünk? Kérdezi magától Jeges. Mit ünnepeljek? Hogy 4 tanárral ma 3 percig beszélgettem egy témáról? Ez nem ok az ünnepre. Ünnepelni akkor lett volna jogos, amikor Jeges 4 évvel ezelőtt egy tökéletesen teljesített szemináriumi jegye mégiscsak elégtelen lett, némi irodalomszakos hormonbalerina tanárnő miatt. Akkor Jeges majdnem otthagyta az egész campust, de aztán vett egy mély levegőt, felállt, és újra beült ugyanarra a szemináriumra a következő félévben is, és elvégezte. Na azt megünnepelhette volna. De ezt a mai napot inkább elfelejti.

Tehát bájoló lágy trillák, tarka épületek, remény, kedv, Pázmány, Isten véletek :)

Jeges a januári zimankóban íróasztalánál alkot. Vagdos, ragaszt, fest, komponál, majd ajándékoz. De elötte lefényképez...