A mumus vagy bubus a magyar néphiedelemben gyerekeket ijesztgető láthatatlan lény. Legtöbbször a sötétséggel hozzák összefüggésbe, de magáról az alakjáról nincs leírás, más népek hiedelem világában sem. Rosszindulatú szellemlény.

Nekem 2 mumusom is van. Korábban nem volt egy sem, a mumusokat huszonévesen teremtettem magamnak. A mumusok fő jellemzője, hogy bár ők maguk aprók, kicsi kis gonosz lények, nagyon nehéz őket legyőzni. Az én egyik mumusom fő jellemzője a félelem volt. Beszélni is nehezen tudtam róla, egészen egy héttel ezelőttig, amióta megöltem. Kegyetlenül végeztem vele. Hogyan csináltam? Úgy, hogy nagy nehezn kinyitottam a számat, elmondtam, hogy van egy ilyen mumus - korábban csak titkoltam, meg égőnek éreztem magam miatta, ezért inkább nem nagyon beszéltem róla, vagy elbagatelizáltam, másra hivatkoztam. A megfelelő helyen is időben sikerült a mumus létéről beszámolni, így megérkezett a "gyilkos felmetősereg". Hogyan lehet egy ilyen gonosz kis mumust kinyírni? Egyszerűen. Ősi módszerrel. Előbb azonban meg kell osztanom a félelem okát (mint említettem, már kinyírtam, szóval szívesen leírom tanulságképpen). Öt évvel ezelőtt megszereztem a jogosítványt. A mumus ekkor már a küszöbön volt. Sose voltam egy májer vezető, de négy, gépjármű nélküli év épp elég volt ahhoz, hogy a mumus beköltözzön, beletelepedjen karosszékébe és szép csendesen belerágja magát a hétköznapjaimba, és várja a belépőjét. Egy évvel ezelőtt megvettem életem első autóját, ezzel együtt pedig bemutatkozott a mumus is. Rettegés a köbön, félelem a másik autóktól, a saját érzékszerveim csalókaságától (mi van, ha nem veszem észre a táblát, a kisgyereket, a békát...), meg aztán úgy ámblokk mindentől. Ez odáig fajult, hogy a parkolóból nem mertem hátramenetben kitolatni, mert mindig attól rettegtem, hogy valaki elkaszálja a hátsófelemet. Sokszor hosszú perceket töltöttem az autóba, hogy legyőzzem a mumus, de valahogy mindig BKV lett a vége. Meg aztán a szégyen... Mígnem. Megelégeltem. Elegem lett abból, amit a mumus művel, és megosztottam A.-val a problémát. A. azt mondta, akkor is be kell ülni és vezetni kell. Féltem-e? Soha életemben nem féltem még ennyire. Persze, hogy féltem. De nem volt más választásom. Ott dekkoltunk Dunakeszi magasságában, A. meg aszonta, ha nem vezetek haza, ő felszáll a buszra és akkor mégszarabb lesz nekem itt egyedül. Hát jó. Akkor beszálltam (monumentális méretű T betűvel a hátunkon). A csoda pedig bekövetkezett. Mumus rájött, hogy mennie kell. Nincs tovább kényelmes fotel és rágcsálnivaló, új riogatnivalót kell keresnie. Én pedig egy immáron egészséges, legyőzhető félelmecskével a torkomban száguldottam a Váci úton, A-val az anyósülésen, aki csak dirigált, meg mutogatott helyettem annak aki beszólt, és hát én meg végtelenül hálás voltam/vagyok Neki, hogy nem hagyta, hogy megegyen a mumus. Még aznap este egyedül vezettem haza, azóta pedig kis segítséggel újra meg újra beszállok, eljutok hamar A-ból B-be, és nem érzem magam rettegő, nyüszítő kismacskának, aki nem mer átugrani egyik háztetőről a másikra. Így történt.

És igen, van még egy mumus. Ő lesz a következő. Hamarosan. Majd az ő halálhíréről is beszámolok.