myaszösz

A parasztgyerek és az ő gyémántos gyűrűje feladták az öreg király uradalmát, mert hisz így volt, bizony mondom Néktek, az uralkodás nem nekik volt való. Hiába lett a kiskavicsból gyűrű, a parasztgyerekből pedig királyfi, nem virágzott fel a birodalom, a nép szomorkodott és éhezett. A kisgyűrű gyorsan lefalcolt, nem akart többé a paraszt királyfi birodalmában élni. Búsongott is a parasztgyerek, de mivel életvidámságra tanították őt az udvar bölcsei, hamar rájött, hogy az élet bizony papsajt. Levette hát a koronát, és rábízta őt legfőbb tanácsosára, a kancellárra, ő maga pedig elment pecázni a sűrű erdő közepén található tó partjára. Többen óva intették őt mindenféle vadállatoktól, de mivel bátor egy parasztgyerek volt ő, nem félt hát semmitől. Sokat mendegélt az erdőben bámészkodva, csámpás kis lábait egymás után rakosgatva, néha meg-megállva, toporogva, míg el nem érkezett a gyönyörűséges, tisztavizű, csillámló tó partjára. Ott egy pillanatra elámult a sok szépség láttán, és boldogan dőlt neki a nagy, öreg, odvas fa törzsének, feledve a királyság nyűgjeit. Bár teljesen egyedül volt, mégsem érezte magát egyedül. Hasára kucorodott egy kis vörös mókus, és a halak is vígan fickándoztak a talpa alatt, amikor belógatta a lábát a vízbe. Még mindig nem gondolt a félelemmel, pedig a veszély jóval közelebb volt, mint ahogyan azt ő legmerészebb álmaiban gondolta volna. Éppen békésen sétálgatott kedvenc mókuskájával a tó partján, kavicsokat dobálva – megszokásból – tóba, amikor feltűnt neki, hogy valaki bizony jár a nyomában.Hatalmas, karmos lábnyomokat látott maga mögött, közvetlenül a saját lábnyomai mellett. Most aztán kezdett inába szállni a bátorsága, hiszen nem tudta mi lehet ez a nagy valami, ami mindig mellészegődik, és hogy hogyan is fog vele életét mentve elbánni. Gondolt egyet, és úgy döntött, csak meglesi és ha lehet, megszelídíti a hatalmas mancsok gazdáját. Egyik éjjel, teliholdkor síri csendben ült a fa tetején, és várta, hogy a szomjas jószág a telihold fényénél igyon a tó vizéből. Szinte reszketett az izgalomtól, még hű társát, a mókust is csendre intette. Hallotta már a súlyos lépteket a távolból, és még izgatottabb lett, már nyelni is alig bírt. Szeme és szája egészen tátva maradt, kezei ledermedtek, lábai zsibbadtak amikor végre már a fa tövéhez, a tó partjához ért a lábnyom és a rémisztő nesz tulajdonosa. Amit látott, az leírhatatlan volt...(folyt.köv.)