Jeges szeretne utólag beszámolni arról, hogy milyen érzés volt leadni a szakdolgozatát. Előtörténetként annyit szeretne tudatni kedves olvasójával, hogy a magyar irodalmi tanulmányait kívánta lezárni ezzel a súlyos irománnyal. Évek óta küszködött a gondolattal, hogy neki kéne ülnie, és megírnia, de mindig csak tologatta, halogatta és megpróbált úgy tenni, mintha a feladat nem is létezne. Mígnem idén augusztusban úgy döntött csakazértis. Így utólag visszagondolva már nem tudja megmondani mi volt a fő inspiráció, de talán ez most nem is érdekes.

Jeges mérhetetlenül boldog, hogy megismerkedhetett szakdolgozata révén Annácskával. Meg kellett állapítania, hogy nagyon sok közös vonást létezik Lesznai Anna és közte. Főleg akkor, amikor a PIM-ben ücsörögve Anna kézzel írott naplójából szemezgetett.

Na de mégiscsak a leadás körülményeiről szeretne Jeges most írni. Fura volt. Nagyon fura volt. Jeges valami kis csodát várt volna a helyzettől, de minimum egy kis megkönnyebbülést vagy katarzist. De mindegyik elmaradt. A reggeli, Piliscsabára induló vonat ismét késett. A megállóban várva azon gondolkozott, vajon kikkel fog összefutni a vonaton, vagy az egyetemen. Elsőként a vonaton találkozott ismerőssel: „Wágnerrel”. A „Wágner” természetesen csak beceneve volt Jeges volt évfolyamtársának. Wágner az Operaházban dolgozott az egyetem alatt, és Jeges sokszor belógott hozzá egy-egy őt érdeklő előadásra, ami meglehetősen költséghatékony megoldás volt a szűkös egyetemi évek alatt (úgyis mint Adia, Figaró házassága, Róme és Júlia, Salome, Coppélia). Wágner természetesen kedvenc zeneszerzőjéről kapta becenevét az egyetemen, ami természetesen összefüggésben volt operaházi munkájával. Szóval Wágner most pár évvel komolyabb (nem öregedve) arckifejezéssel ült a vonaton, ölében a beköttetett dolgozatokkal. Jeges nagyon megörült és helyet foglalt Wágnerrel szemben. Természetesen megnézegették egymás dolgozatát. Wágner természetesen kedvenc operájának egy modernkori változatát dolgozta fel (Térey János: Niebelung lakópark), ami nem lepte meg Jegest. Nagyon örült, hogy találkoztak, s amint leszálltak a vonatról, már-már reflex-szerűen osztották fel a leadás körüli feladatokat: te kerítesz ragasztót (mert a CD-t be kell ragasztani bekötött példány végére), én addig beállok a sorba, szerzek neked nyomtatványt. Rendben, 10 perc múlva a TO-n. Hangzanak az oly jóleső, régen nem mondott szavak. A leadás 5 perc alatt megvolt, gond és csont nélkül. Jeges és Wágner vidáman fickándozva léptek ki a TO-ról, feledve azt a tényt, hogy gyakorlatilag most vágták el az utolsó szál fonalat is, mely az egyetemhez, gondtalansághoz, kölyökkutyaszerű kamaszkorhoz kötötte őket. Talán ez a fonal nem is létezett sosem…