Egy vég és egy kezdet...

(2005. augusztus)

Ez volt az első munkahelye, pontosan három évvel ezelőtt. Most pedig utolsó perceit tölti itt. Feszült figyelemmel ül, néma csendben, és várja az utolsó hívást. Sokszor elképzelte ezt már, amióta itt dolgozik. Azt, hogy milyen ügyben fog utoljára üzenetet rögzíteni, mielőtt elindulna a "nagybetűsbe". Hosszú, fűtetlen, téli éjszakákon, amikor a másnap reggeli vizsgájára próbált magolni éjszakai műszak alkalmával munkahelyén, valamely nyelvészeti könyv lapjaiból, vagy forró nyári délutánon, amikor bárhol jobb lett volna mint itt. Azt tervezte, hogyha egyszer végre felmond, majd elegánsan és könnyedén kisétál, mint aki sosem dolgozott itt. Beszáll a liftbe, és mielőtt a feledik emelethez érne, elfeledi a sok kínlódást és erőltetett 24 órát. Most eljött az a pillanat, amikor meredten nézi az évek során munkaeszközeként szolgáló sárguló telefonkagylót. Várja az ismerős kattogást, amely a hívás érkezéséről ad hírt, és várta az utolsó dobhártyaszaggató csörgést. Tenyere egyre nedvesebb, és már már misztikumként gondol az eljövendő csörrenésre. A nyitott ablakon keresztül beszivárgó utcazajok sem vonják el figyelmét a várakozásról. Mellette ott van már az indulásra kész táska, benne csupa személyes holmi: a kedvenc irodai ceruzahegyezője, munkahelyi levélszekrényének tartalma, hajkefe és papucs, végül egy szendvics, ami az utolsó napon sehogysem akart legördülni a torkán.

Utolsó munkanapja szertartásosan telt: minden egyes mozdulatában ott volt a gondolat, "ezt most utoljára teszem". Az Irányi utca 15. szám alatt utoljára melegített magának teavizet, utoljára írta be nevét a jelenléti ívre és utoljára állította be saját magasságára az irodai széket. Végül az utolsó órában kéjjes lassúsággal húzta le a nevével ellátott öntapadós matricát a levélszekrényéről. A matrica könnyedén vált el a faborítású szekrényről, erőlködés nélkül, egyenletes húzták le ujjai a ragacsos papírt, amíg az utolsó miliméteren is el nem eresztette a sima felületet. Ezzel is megvagyok... gondolta, majd egy pillanatig még hezitált, eltegy-e emlékbe a BOZSÓ ORSI feliratot, de aztán határozott és gyors mozdulattal belevetette a szemétkosárba.

A három év alatt megszokta a fülsüketítő csörgést, mégis nyilallás állt a gyomrába,a mikor megszólalt számára utoljára a telefon. A jól ismert mozdulattal, picit előre dőlt, kinyújtotta karját, ráfonta ujjait a kagylóra, füléhez szorította, majd üdvözölte a hívót a megszokott formulával. Elhallgatott, és várta a reakciót. Az éterből azonban nem érkezett válasz a "Miben segíthetek?" kérdésére. A hívó nem szólt bele a telefonba, hallgatott a vonal túlsó végén. Együtt hallgattak hosszúnak tűnő másodpercekig, mire megszólalt: Köszönöm, viszonthallásra! És letette a kagylót. Utoljára.