myaszösz

(Jeges jóbarátjának meséje valódi szívfájddalmáról) 


Egyszer volt egy kavics.
Ott feküdt a földön a többi kavics mellett, a susnyásban.
Arra járt a parasztgyerek, és hopp! egyszercsak megbotlott egy ágban, elesett és rátenyerelt a kavicsra. Az a kezében maradt. A parasztyerek nézni-nézegetni kezdte, forgatta az ujjaival. Nagyon megtetszett neki! Megcsiszolgatta az ingje bő ujjával és látta hogy ez a kicsi kavics nagyon szép. Teljesen megbabonázta a parasztgyerek szemeit! Azt hitte, igazi gyémántot talált, mutogatta is mindenkinek.
-Nézzétek be szépen ragyog!
Szép, szép, mondogatták az emberek. És a kavics nagyon örült, hogy a parasztgyerek ennyire nagy becsben tartja és hogy ilyen szépnek látják az emberek.

Hazament, betette a fiókjába, rá egy párnára és néha megnézte, hogy gyönyörködjön benne. És a kavics nagyon örült a parasztgyerek gyönyörködésének.

Telt-múlt az idő a fiókban és a kavics gondolkozni kezdett.
- Az nem járja, hogy egy ilyen szép gyémánt mint én, itt egy koszos viskóban éljen egy koszos parasztgyerek koszos fiókjában! Azzal fogta magát és hopp! kiugrott a fiókból. Nekiindult, átgurult a hídon át a mezőre.
- A volt idő ízekben és minden más: előre! - lelkendezett a kicsi kavics.

Hazatért a legény a napszámból, látja ám, hogy a kavics sehol.
- Jaj-jaj, kis gyémántom merre vagy? - búsongott a parasztfiú.
Keresni kezdte, még az ágya alá is benézett. Még a szomszédokat is megkérdezte illendően, vajon nem látták-e az ő szép gyémántját, tudják, amit olyan nagy becsben tartott. De a szomszédok sem tudtak róla semmit.
Kérdezte a parasztlegény a parasztp_csákat is:
- Nem láttátok az én szép gyémántomat, amit oly nagy becsben tartottam?
- Gyere szép parasztlegény, gyémántot nem, de olyat kapsz hogy hetedhét országra fog szólni!De bizony ők sem látták. A parasztlegény pedig továbbment, mert a gyémántját szerette volna, nem pedig lapostetűt.

Leült a parasztlegény a tó partjára, hullottak ám a könnyei! Aki nem látta őt, azt hihette, vízesés van a közelben. Lett is nagy hab a stég lábánál.

Ment-mendegélt eközben a kavics, gurult-gurult, csillogott rajta a nap a nagy forgatagban. Elérkezett a Királyi Udvarba. Ki is volt írva, nagy vastáblára, hogy "a Kiráji Údvar". Volt ám ott nagy  forgatag! Grófok, miniszterek mentek nagy pompával jobbra-balra, nagy díszes drágakövekkel a nyakukban, aranyos hintókban, selyem kaftánban!

Mondja ám magának a kicsi kavics:
- Ez ám a nekem való hely! Én egyenesen a királyhoz megyek, és akkor mindenki látni fogja a szépségem. - kiáltotta a kavics és elindult megkeresni a királyi palotát. Meg is találta, benne a királyi koronával. Fogta magát, és rápenderült a koronának a csúcsára. A király pedig feltette ősz fejére a koronát és kisétált a teraszra - nagy pompával - hogy köszöntse az alattvalókat.

- Most majd mindannyian bennem gyönyörködnek majd! - lelkendezett a kis
kavics.

És ahogy csendet intett a király a népnek, a kavics lepottyant a koronáról, egyenesen a király tenyerébe.
Nézte a király, hogy ez meg a mi a franc.
Összesúgtak a miniszterek, a grófok és mindenféle előkelőségek.
- Ez bizony csak egy kavics - mondta végül a főkincstárnok.
- Ez bizony csak egy kavics - bólogattak a grófok és a miniszterek.
- Csak egy kavics?!? - méltatlankodott a kicsi kavics.
De többre nem volt ideje, mert Zutty! már repült is a híd felé.
És Csobb! belepottyant a tóba.

A parasztgyerek felkapta a fejét, mert ezt a hangot ő is ismerte, tudta, hogy valami belepottyant a tóba.
- Talán az én gyémántom!... - kiáltotta kipirult arccal.
Eldobta a kezében lévő fadarabot és Placcs! beleugrott a tóba és felkapta a kavicsot.
Ejj, de örült neki! Ölelgette, csókolgatta! Egyből hazavitte, de nem ám a fiókba tette, hanem belefoglalta egy gyűrűbe, hogy mindig az ujján hordhassa az ő megkerült drágaságát. És a kicsi kavics nagyon boldog volt, hogy a parasztgyerek így szereti, és boldogságában - lássatok csudát! - úgy elkezdett ragyogni, hogy a legdrágább gyémánt is fekete lyuknak tűnt mellette.

Másnap a király magához rendelte a parasztlegényt és elkérte a gyűrűt. A legény vonakodva bár, de tisztelettudóan átadta a gyűrűt, amiben a drágakő volt.
És ahogy lehúzta az ujjáról, a kő fénye halványulni kezdett. Felismerte ekkor a király a kavicsot, és elmosolyodott.
- Fiam, nagy erő birtokosa vagy Tenmagad. Egykoron én is ilyen voltam. - mondta mély  bariton hangon - Lásd, az én hatalmam már kopottas, arra kérlek hát, légy Te a király ezentúl!

Azzal visszahúzta a legény ujjára a gyűrűt és a fény beborította az egész királyságot.
Itt a vége, fuss el véle....