Még karácsony előtt volt látható az Albertinában – Bécsben – Jannis Kounellis kiállítása. Eredetileg a jól ismert karácsonygiccs kedvéért látogattam el Bécsbe, de úgy gondoltam, ha már ott vagyok, feloldom a neoncsillagok, puncsok és Wurstok tömény hangulatát a – nem éppen karácsonyi - Schiele kiállítással, ami szintén az Albertinában volt látható. Most nem is Schiele Masturbierendes Mädchen vagy más lehangoló ám nagyon jó képeiről szeretnék írni, hanem arról a kis fotókiállításról amit pusztán csak azért néztem meg, mert nagyon eltévedtem az Albertinában.

Éppen Schiele rémalakjai kergetőztek az agyamban, mikor az Albertina egyik hátsó lépcsőházában bolyongva egy nyitott ajtóra találtam. Jó tudom, ez akár egy horrorfilm kezdete is lehetne: a hülye szőkenő – jelzem én barna vagyok – aki zárás előtt eltéved egy múzeumban és minden nyitott ajtón bemegy, késes gyilkos a háta mögöt, stb… Az ajtó egy terembe vezetett, ahol Jannis Kounellis, általam teljesen ismeretlen fotóművész kiállítása volt. A teremben teljesen egyedül voltam, csak a képek, és én. Körben, a falon azonos méretű, fekete-fehér fotók. Csak semmi felesleges cirádás keret, vagy szövegezés, a képek alatt címként számok voltak feltűntetve. Opusi 20, Opusi 21, … Opusi, gondolom én az opusz szó görög megfelelője lehet, mivel fotóművészünk görög származású. Ahogy megálltam a terem közepén, és körbenéztem, hiányérzetem támadt, mintha minden kép üres lenne, de ez az üresség mégis feszültséggel teli. Persze egy pillanat alatt rájöttem, hogy mi az, ami hiányzott nekem: egyik képen sem láttam embert. De helyette volt valami, ami minden képen ott volt, és ami mégis, a hiányérzt ellenére is mágnesként vonzott oda minden egyes képhez és arra késztetett, hogy nézegessem még és keresgéljek rajta. Ez a valami pedig a hiányzó ember nyomai voltak. Minden kép utalt az emberre úgy, hogy olyan használati tárgyakat mutatott, amit épp most tett le valaki, vagy olyan tárgyakat, amelyek, furcsán, mintha emberként szerepelnének a képen. Lenyűgöző volt. Sok kép az absztarkció határán mozgott, és talán társítani lehetne hozzá olyan festők alkotásait, mint Yves Tanguy vagy Paul Klee. Valamit mondani akar nekünk a kép, de töprengeni kell azon, hogy mi az. Láttam a képen egy tányért, a tányérban tiszta vizet, a vízben pedig vidáman úszkáló aranyhalakat. Hogy kerülnek ezek az élő halak ebbe a tányérba, és ami még elgondolkodtatóbb, ki és miért hagyta a tányérban azt a hatalmas és éles kést. De ott volt az a kép, amelyen kétajtós szekrények lógtak egy kötélen. A szekrények úgy voltak megkötözve, és olyan pozícióban voltak elhelyezve, hogy szinte sajnálatot éreztem, mintha emberek lógnának a helyükön. Egyszerűen minden képen érezni lehetett a matériát, és azt, ahogyan ezek beszélnek.

Nagyon élveztem…azóta is ilyen kiállításra vágyom.