Hát igen, majd. Majd hullámzik az ég mikrokord feketéje, csendes és szent majd az éjszaka, a dunnaboldog dombvidék fölött labdahintón jár a hold és kisvasútin, mi végül zokni csak s pizsama, és átvezet a lángoscsillag puha gyerekkormélyi tájakba, ölekbe és történetekbe, jászol és gyantaforgács, anyád, nagyanyád Mária, mi kell még? Talán csak ennyi kéne, egy karácsony esti, igen, anyázás; édeseim, legyetek nagyon sokáig, s ti mind, férfimáriák, ácsok és nem ácsok. Hát igen, majd. Most csak toporogsz, nézel föl az égre, az ég az, ami a negyedik emelet fölött terül el, nézed, hogy mi jön, mi jöhet, mi fog jönni a rózsakoromból, micsoda fehérség az, ami végül megtapad, netán milyen evangélium?
A szeretet, de jobb, ha nem nevezem meg, ez a bizonyos dolog nagyon fura anyag. Terem, termelődik önkéntelenül és zsigerből, átüt a bőrön, aztán kicsapódik valahogy, száradni kezd, hámlik és pereg. Granulátum. Be lehet söpörni kis dobozokba. Átadni. Átajándékozni. Arcot mosni a gyertyafényben. S az akkor csak van. Van belül. Van, mint a levegő, mint a kék ég, van, és nem fogy el. Végtelen, magától értetődő, mint az anyám pongyolája. Eredetileg erre vagyunk kitalálva. Csakhogy tudom már, ennyit tudok róla körülbelül, hogy nagyon meg kell dolgozni érte. Hogy a szeretet az munka. A munka viszont nem robot. Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azzal a sok száz hétfőreggellel?
Parti Nagy Lajos
Utolsó kommentek