myaszösz

A Sziget idei R.E.M. koncertjére már hónapok óta szedegetem elő az emlékeimet, egyúttal rádöbbenek arra, hogy több mint, tíz éve már annak, hogy tömött, peremkerületi buszjáratokon ócska vókmenen hallgatok egy könyvtári példányról másolt R.E.M. Best ofot. Gimnáziumi éveim egyik legmeghatározóbb zenéje volt az R.E.M., fejlődésnek induló zenei ízlés legelső állomása. Miért pont ez volt az? Nem tudom, de tény, hogy művészetet láttam benne. Láttam a videoklippek és a zene egységes mondanivalóját, a lemezborítók világát és a szövegek különös hangulatát. Mindet megpróbáltam egyenként átélni. A szövegeket silány, 90-es évekre jellemző gimnáziumi angol nyelvtudással fordítgattam magamnak, hogy megértse miről is énekel a sovány, karakteres arcú, beteges kinézetű Stipe. Valahogy az ezeken a dalokon keresztül definiáltam magam a világban, hiszen rá kellett jönni „Everybody Hurts”, de azért „Shiny Happy People” és hát szeretnék én lenni „Man On The Moon”. Aztán nagyon kedveltem a borítókat is. A szigorúan kétkazettás magnón másoltam a könyvtári kazettákat, de ehhez a fedőlapot már én magam gyártottam. Néha szánalmasan lemásoltam az eredetit, néha újat találtam ki egy-egy új albumhoz. Nagyon jó kis szórakozás volt, persze amikor valakinek kölcsönadtam a kazettát a saját tervezésű borítóval, el voltak ájulva. Ez volt az én kis művészetem. A „Drive” zenéjétől és videóklippjétől egyértelműen el voltam ájulva. Reggelente hallgattam a már említett buszjáraton, iskolába menet, kicsit szorongva, kicsit egykedvűen és bambán. Egymagam utaztam a tömegbe, hátizsákkal, kicsit sodródva a hétköznapokkal, akárcsak Stipe a stagediving közben a klippben. Irányítanak, Te se tudod mire jó, de csinálni kell, hogy jó legyen, különben leesel, sosem tudsz majd visszamászni és még jól el is taposnak. Most pedig ugyanezt élem át, tíz kerek évvel később. Állok az irdatlan nagy tömegben, egyedül – mert a Sziget sajátosságainak megfelelően elveszítettük egymást a barátokkal a tömegben – és eszembe jutnak a gimnáziumi reggelek. És annyira jó. Annyira jó, hogy nem estem le, fent maradtam, és most már senki sem fog leejteni. Ezeket gondolom, miközben énekelem én is a szövegeket. Meg aztán megannyi jó dolog eszembe jut még, az első szerelem meg a nagy csalódás, aztán olvasmányok, hétvégi programok, séták, elfeledett gimnáziumi barátok, irodalmi élmények. Szóval csak állok ott a tömegben és tobzódok az örömben.