myaszösz

Karácsonyi traktát az ember mi mással vezethetné le jobban, mint egy kis sétáva. Még szerencse, hogy közel a Duna:

Jeges ezúttal is elnézést szeretne kérni, a nagy gonddal kiválasztott karácsonyi videója miatt. Ha a 2007-es videója "nyálas" volt, akkor az alábbit a "naggyon beteg" jelzővel szeretné illetni.

Egyúttal szeretné, ha olvasói boldogságban és békében töltenék a maradék pár napot az ünnepből, és elkezdenék megfogalmazni a jövő évi fogadalmaikat. Mivel a jövő év kőkemény lesz, a bankárnak, az utcaseprőnek, a tanárnak, a diáknak és a gyórsúszónak is, ezért kérem meg kell fogadni, hogy nem kenődünk el, nem temetjük magunkat önsajnálatba és kibírjuk, akármi is jön 2009-ben gazdasági válság címszó alatt.

Jeges tehát az alábbi videóval szeretné megörvendeztetni olvasóit:

Jeges borzasztóan boldog. Karácsonyi ajándékait mind-mind kézzel készítette. Éjszakánként nyakig festékesen, összeragasztott hajjal és kézzel barkácsolt a szobájában. Közben éjszakai  műsorokat hallgatott a rádióban, dudorászott, jókedvre derült. Némelyik darabot Jeges egy jó barátjának lakásán készítette, gyermekfelvigyázás közben. Az egyéves gyermek huncut tekintettel szerette volna magára rántani az akril festékek tömkelegét, alapozó festéket, fadobozt, papírszalvétát, ecseteket, vizes poharakat. Természetesen Jeges kivédte a gyermeki rosszalkodást azzal, hogy felkapta a kis vöröshajú ördögcsemetét, és hatalmas kacajok közepedte valami Halász Judit (zirregő - zürrögő) nótára táncra perdültek.

A lényeg az, hogy Jeges felfedezte magának a decoupage (továbbiakban kizárólag dekupázs) technikában rejlő lehetőségeket. MIndenféle gusztusos fadobozkákat vásárolt, meg jegyzetfüzeteket, meg képkeretet, és ezeket egyenként bevonta valami csinos mintával, festékkel, egyéb kreativ nyavalyával. Mindenkinek a hozzá illő motívumot választotta, és ez nagyon nagy öröm volt számára. Az alábbi fotókon megtekinthetőek az alkotások:

Jeges szeretne utólag beszámolni arról, hogy milyen érzés volt leadni a szakdolgozatát. Előtörténetként annyit szeretne tudatni kedves olvasójával, hogy a magyar irodalmi tanulmányait kívánta lezárni ezzel a súlyos irománnyal. Évek óta küszködött a gondolattal, hogy neki kéne ülnie, és megírnia, de mindig csak tologatta, halogatta és megpróbált úgy tenni, mintha a feladat nem is létezne. Mígnem idén augusztusban úgy döntött csakazértis. Így utólag visszagondolva már nem tudja megmondani mi volt a fő inspiráció, de talán ez most nem is érdekes.

Jeges mérhetetlenül boldog, hogy megismerkedhetett szakdolgozata révén Annácskával. Meg kellett állapítania, hogy nagyon sok közös vonást létezik Lesznai Anna és közte. Főleg akkor, amikor a PIM-ben ücsörögve Anna kézzel írott naplójából szemezgetett.

Na de mégiscsak a leadás körülményeiről szeretne Jeges most írni. Fura volt. Nagyon fura volt. Jeges valami kis csodát várt volna a helyzettől, de minimum egy kis megkönnyebbülést vagy katarzist. De mindegyik elmaradt. A reggeli, Piliscsabára induló vonat ismét késett. A megállóban várva azon gondolkozott, vajon kikkel fog összefutni a vonaton, vagy az egyetemen. Elsőként a vonaton találkozott ismerőssel: „Wágnerrel”. A „Wágner” természetesen csak beceneve volt Jeges volt évfolyamtársának. Wágner az Operaházban dolgozott az egyetem alatt, és Jeges sokszor belógott hozzá egy-egy őt érdeklő előadásra, ami meglehetősen költséghatékony megoldás volt a szűkös egyetemi évek alatt (úgyis mint Adia, Figaró házassága, Róme és Júlia, Salome, Coppélia). Wágner természetesen kedvenc zeneszerzőjéről kapta becenevét az egyetemen, ami természetesen összefüggésben volt operaházi munkájával. Szóval Wágner most pár évvel komolyabb (nem öregedve) arckifejezéssel ült a vonaton, ölében a beköttetett dolgozatokkal. Jeges nagyon megörült és helyet foglalt Wágnerrel szemben. Természetesen megnézegették egymás dolgozatát. Wágner természetesen kedvenc operájának egy modernkori változatát dolgozta fel (Térey János: Niebelung lakópark), ami nem lepte meg Jegest. Nagyon örült, hogy találkoztak, s amint leszálltak a vonatról, már-már reflex-szerűen osztották fel a leadás körüli feladatokat: te kerítesz ragasztót (mert a CD-t be kell ragasztani bekötött példány végére), én addig beállok a sorba, szerzek neked nyomtatványt. Rendben, 10 perc múlva a TO-n. Hangzanak az oly jóleső, régen nem mondott szavak. A leadás 5 perc alatt megvolt, gond és csont nélkül. Jeges és Wágner vidáman fickándozva léptek ki a TO-ról, feledve azt a tényt, hogy gyakorlatilag most vágták el az utolsó szál fonalat is, mely az egyetemhez, gondtalansághoz, kölyökkutyaszerű kamaszkorhoz kötötte őket. Talán ez a fonal nem is létezett sosem…

Jeges elnézést kér, amiért a mese befejezésével megvárakoztatja a "Nyájas Olvasót". Hamarosan olvasható lesz az aprócska medve történetének befejező epizódja. Jeges egyúttal szeretné jelezni, hogy (nagybetűs) ÉLET listáján kipipált néhány tételt a közelmúltben, emiatt némileg tartózkodott a blogolástól. Ezúton is elnézést kér, beszámolói úton vannak.

...ott állt a fa alatt teljes valójában egy aprócska mackólány kis kék szoknyácskájában, rózsaszínű bundáján megcsillant a holdfény. Gombszemeivel kémlelte a tájat, majd amikor meggyőződött róla, hogy nem látja őt senki, táncra perdült, pörgött, forgott, és a kis talpacskáira erősített hatalmas medvetalpakon tapicskolva egyszercsak ráugrott csillámló vízre, és táncát az ezüstös tó vizén folytatta. A parasztgyerek annyira elámult ezen a jeleneten, hogy hirtelenjében nem is tudta mitévő legyen, de úgy döntött megvárja mi fog történni a rózsaszínű lénnyel. A kis mackólány egy idő után elfáradt a nagy táncolásban, és fáradtan, sóhajtva ült le a tó partjára. Sóhajtozott és a következőket dalolta:
De szeretném, ha egyszer láthatna valaki,
Rózsaszínű bundámat az igazinak megmutatni.
Ha nem jön senki úgyis jó,
Hiszen itt a legfinomabb a somlói galuskó.
Nahát a parasztlegénynek sem kellett több, szíve hevesen vert és már réges régen tudta mi a dolga, hogy megszelídítse az aprócska, rózsaszínű, kékszoknyás mackólányt. Megvárta amíg hajnalodik, és a tünemény visszahúzódik rejtekhelyére. Azon nyomban nekilátott felhajtani az erdő legfinomabb somlói galuskáját, hiszen amit ő akart, az nem más volt, mint a kis mackólányt maga mellett tudni egy egész életen keresztül, gyönyörködni táncában, és mellé szegődni. Haj, ha ő tudta volna, hogy a mackólány születése óta csak őt várta egész életében, amíg ő a királysággal és egyéb dolgaival szöszölt. A legfinomabb somlói galuska előkeríttetett, hiszen a parasztgyerek egyből nekilátott a teendőknek, határozottan és keményen cselekedve szerezte meg a hozzávalókat, semmi sem tántoríthatta el már többé a célja elérésétől. Már csak ki kellett várnia a pillanatot, amíg a rózsaszín lény újra előmerészkedik az odujából. Nem volt egyszerű dolga, három éjjel, három nap virrasztott a fa tetején, még a könnye is kicsordult az aggodalomtól, arra gondolt, hogy mi lesz ha sosem jön el újra a mackó, mert talált mást, akinek mutogathatja a kis rózsaszínű bundáját. Persze a parasztgyerek nem tudhatta, hogy mackólány már három napja készülődött a parasztgyerekkel való találkára. Végre újra telihold lett, és a súlyos léptek ismét közeledtek a tópart felé...(folyt.köv...de már csak egy van hátra)
 

A parasztgyerek és az ő gyémántos gyűrűje feladták az öreg király uradalmát, mert hisz így volt, bizony mondom Néktek, az uralkodás nem nekik volt való. Hiába lett a kiskavicsból gyűrű, a parasztgyerekből pedig királyfi, nem virágzott fel a birodalom, a nép szomorkodott és éhezett. A kisgyűrű gyorsan lefalcolt, nem akart többé a paraszt királyfi birodalmában élni. Búsongott is a parasztgyerek, de mivel életvidámságra tanították őt az udvar bölcsei, hamar rájött, hogy az élet bizony papsajt. Levette hát a koronát, és rábízta őt legfőbb tanácsosára, a kancellárra, ő maga pedig elment pecázni a sűrű erdő közepén található tó partjára. Többen óva intették őt mindenféle vadállatoktól, de mivel bátor egy parasztgyerek volt ő, nem félt hát semmitől. Sokat mendegélt az erdőben bámészkodva, csámpás kis lábait egymás után rakosgatva, néha meg-megállva, toporogva, míg el nem érkezett a gyönyörűséges, tisztavizű, csillámló tó partjára. Ott egy pillanatra elámult a sok szépség láttán, és boldogan dőlt neki a nagy, öreg, odvas fa törzsének, feledve a királyság nyűgjeit. Bár teljesen egyedül volt, mégsem érezte magát egyedül. Hasára kucorodott egy kis vörös mókus, és a halak is vígan fickándoztak a talpa alatt, amikor belógatta a lábát a vízbe. Még mindig nem gondolt a félelemmel, pedig a veszély jóval közelebb volt, mint ahogyan azt ő legmerészebb álmaiban gondolta volna. Éppen békésen sétálgatott kedvenc mókuskájával a tó partján, kavicsokat dobálva – megszokásból – tóba, amikor feltűnt neki, hogy valaki bizony jár a nyomában.Hatalmas, karmos lábnyomokat látott maga mögött, közvetlenül a saját lábnyomai mellett. Most aztán kezdett inába szállni a bátorsága, hiszen nem tudta mi lehet ez a nagy valami, ami mindig mellészegődik, és hogy hogyan is fog vele életét mentve elbánni. Gondolt egyet, és úgy döntött, csak meglesi és ha lehet, megszelídíti a hatalmas mancsok gazdáját. Egyik éjjel, teliholdkor síri csendben ült a fa tetején, és várta, hogy a szomjas jószág a telihold fényénél igyon a tó vizéből. Szinte reszketett az izgalomtól, még hű társát, a mókust is csendre intette. Hallotta már a súlyos lépteket a távolból, és még izgatottabb lett, már nyelni is alig bírt. Szeme és szája egészen tátva maradt, kezei ledermedtek, lábai zsibbadtak amikor végre már a fa tövéhez, a tó partjához ért a lábnyom és a rémisztő nesz tulajdonosa. Amit látott, az leírhatatlan volt...(folyt.köv.)

Jeges tétován áll egy szék tetején aprócska szobájában. Kicsit úgy érzi magát mint Lóci, aki óriás lett. Felülnézetből tekint le a kuplerájos, szakdolgozó íróasztalára, megvetett ágyára és a felgyűrt rongyszőnyegre. Jeges kezében gondosan összefűzött, vaskos füzetet tart, és csak néz bele meredten. Hol a szobrára, hol a füzetre.A füzetet a nagy kétajtós szekrény legtetejéről vette le Jeges, ahová az elmúlt két és fél esztendőben ő bizony nem nyúlt, de még csak oda sem nézett. Ez a füzet is abból az elzárt, elfeledett világból származik, amit Jeges "egyetemi éveimnek" nevez. Két és fél éve összes jegyzetét felpakolta erre az öt méter széles polcra, gondosan, iratpapucsokba rendezve. Az iratpapucsokat felcímkézte: "irodalomtörténet", "nyelvészet", "irodalomelmélet". Most azonban szakdolgozóként úgy érezte jó volna szétnézni azon a polcon. Emlékezett, hogy a "kronotoposzokról" tartott valaha előadást, és jó volna beépíteni ezt a szakdolgozatba, de arra se emlékezett már, hogy mi a fityfene az a kronotoposz, és ha nem lenne wikipédia akkor bizonyára Bahtyin neve sem jutott volna soha eszébe. Szóval Jeges ott állt a szék tetején, és rá kellett jönnie, nem érti a két - sőt sokkal több - évvel ezelőtti önmagát. Minden tanulmányt összegyűjtött egy helyre, saját kezűleg készítve hozzá tartalomjegyzéket az irodalomtudomány hivatkozási etikettjének megfelelően, kiskapitálissal, dőltbetűvel. A tartalomjegyzéket matricára nyomtatta és beragasztotta a lefűzött jegyzetek belső oldalára. A jegyzetek színes ceruzával kiemelve, megjegyzésekkel ellátva találhatók. Jeges nem érti. Nem érti honnan jött belőle akkor ez a buzgalom és precizitás. Még jobban elámul amikor fellapozza a régi előadások jegyzeteit. Emékszik, hogy annak idején az ő jegyzeteiből elég sokan levizsgáztak. Sokszor találkozott önnön jegyzetének fénymásolataival egy-egy vizsga előtt a folyosón. Jeges élvezte a helyzetet és boldogsággal töltötte el a tudat, hogy az ő keze nyomán tanulnak néhányan József Attiláról. Emlékszik arra is, hogy egyszer a szobornál dühében pofont adott - vagyis inkább csak legyintést - annak a fiúnak, aki közölte, hogy elhagyta Jeges kincset érő jegyzeteit, és fitymálva közölte vele, hogy őt mindez egy cseppet sem izgatja. Tehát Jeges most ott áll a szék tetején és még mindig nem érti, hogy tudott ő ennyi mindent szépségesen egyberendezni, megtartani, megőrizni, szorgalmasan, igényesen, buzgón megvalósítani. Hová lesz ez az egyetemi buzgalom? Elmúlik? Vagy csak átalakul józan ésszé. A buzgóság már a logikában van. Energiákat csoportosítunk át, amit egyetem alatt körmölésbe, fénymásolásba, rendezgetésbe öl az ember, azt felnőt fejjel már gondoskodásba, gondolkodásba és kreativitásba helyezi.

Ezt gondolta Jeges bölcsen,majd leakasztotta a polcáról Márai Füveskönyvét és rájött, hogy bele fog lapozni újra.

Színes feliratos indiai-angol-amerikai filmdráma, 117 perc, 2006

Rendező: Tarsem Singh

Jótanács: Menjél el a moziba és nézd meg. Ne otthon a letöltött DVD-n megvásárolt vackot nézd meg. Ezt moziban kell!

Öten voltak. Az Indus, a Robbantásszakértő, a volt Rabszolga, Charles Darwin és az Álarcos Bandita. Mindannyian a maguk módján, együtt küzdöttek a gonosz Kormányzó ellen, aki megölte a Bandita testvérét és eljegyezte igaz szerelmét. Valójában azonban ők mindannyian a morfiumfüggő, gerincsérült Roy Walker agyszüleményei - fogalmazzunk úgy -  meséi, melyet a világ legédesebb kislányának mesél el pusztán azért, hogy a mese folyamán a kislányt motiválja újabb adag morfium elcsenésére. A kislány pedig Alexandrina, dundi, hiányos fogazatú, masnis hajú kislány. Talán túlságosan is kislány, de a mese kötelező eleme  a "nagyon" gyermeknek ábrázolt gyermek. Bár hozzá kell tenni, hogy ebben a mesében talán csak Alexandrina az igazi felnőtt. Hatéves forma lányzó, de keményen dolgozik szüleivel, mindemellett szükségből megtanult angolul a korházban, ahová azért került, mert narancsszedés közben leesett a fáról és eltörte a karját. Ő az, aki végül a mesét a megfelelő mederbe tereli.

Lenyűgöző képi világ, zseniális rendezés a megfelelő szereplőkkel. Mindenki felismerheti benne saját álmait, de álmai természetét és értelmezési lehetőségeit mindenképp. Aki szerette A sejt (szintén Tarsem filmje) képi világát - élénk színű sivatagok, tengerek, akárcsak egy Dali képen - most sem fog csalódni.

Végre! Jön a szottyos idő, lehet újra filmet nézni!

UPDATE: Ki rendezte az REM világhírű videóklipjét, a Losing My Religiont? Bizony hogy Tarsem Singh!

Trailer:

Meg kell mondjam, mind közül a hiúságot utálom a legjobban. A hiúsággal nem tudok mit kezdeni. Régebben sértőnek éreztem a hiú emberek társaságát, ma már inkább cinizmussal és szánalommal töltenek el... Mindenki, akit magával ragad saját magának módfeletti szeretete, előbb vagy utóbb, ennek a csapdájába fog beleesni. Látom.

...mert porbul kelt ezer s ezernyi szem alkotja lényedet.

(Shakespeare)

Ma kaptam egy 20 oldalas jellemzést magamról. Egy menő tréningcég készítette nekem, állítólag csak nekem. Az elemzés módszertana szoftveralapú, elméleti háttere Jung kétféle embertípusa (extrovertált, introvertált) és Hippokratész négyféle embertípusa (szangvinikus, kolerikus, flegmatikus, piknikus). A két elméletet színekkel kombinálta, így lett valakiből, sárga, kék, piros vagy zöld ember, esetleg ezek közül kettőnek, háromnak a keveréke. Az elemzést egy 25 kérdésből álló, általam elektronikusan kitöltött teszt alapján készítette egy szoftver, emberi kéz érintése nélkül. Természetesen ez már önmagában felháborító lehet, hiszen honnan a viharból tudhatná egy gép, hogy én milyen vagyok. Ha belegondolok, azonban rájövök, hogy egy gépnek nincsenek előítéletei, nem emlékeztetem senkire, nem alkot véleményt és így tovább, tehát ez mégiscsak nekem tetsző mulatság. Szóval lapozgatom magam 20 oldalon keresztül.  Forgatom a lapokat és sopánkodok, hogy milyen pontosan lerajzol ez a kis füzet engem. Persze a pozitív dolgok símogatják a lelket, a negatívumok pedig erősítik. Szóval én zöld vagyok. Szueprzöld sárgával vegyítve. Ez azt jelenti, nyugodt, megfontolt, természetes ugyanakkor vidám, kreatív, lelkesítő. És akkor jönnek a visszaigazolások és én soknak érzem. Sok, hogy 20 oldalon keresztül látom magam, elfog egy pici szorongás, mintha rivaldafényben érezném magam meztelenül. Vacak érzés, dehát ez van. A következő pillanatban viszont már hálás vagyok, mert szeretném megmutatni az embereknek, akik körülvesznek, hogy tesség, nézzétek, itt vagyok. És én is szeretném megnézni másokét. Másnap bizony meg is mutatjuk egymásnak. Tökjó, hogy mindenki megmutatja magát, a róla szóló oldalakat. Mostmár sokat ismerek és jobban szeretek...

Íróasztalomon "szöszök" és angol feketetea, szakirodalom a lábamnál dobozba (temérdek), REM a hangfalakból finoman. Azt olvasom ma Annáról: Fontos számára a WERK. A WERK maga az életmű, azaz, hogy egész ténykedésünket tudatos életművé dolgozzuk, gyúrjuk egybe, lássuk és láttassuk rendszerbe. Számára a WERK vallásnak és művészetnek felel meg, és ami meglep: az egész életműnek része a testi szerelem. A testi szerelem, mint olyan jelenség, amely rokona a kifejezésnek: egy viszony-megállapítás élménybe és alkotásba rögzítve.

Hát kérem, ezek után mindenki alkosson kedvére, fogja fel remekműnek élete párjával eltöltött pásztorórákat. Tekintse úgy, mint ami részét képezi élete fő művének.

(Ezúton is köszönjük Annának, továbbá a PIM-nek, hogy megőrizte a naplóbejegyzést.)

Még a nyáron terveztem, hogy a tejszínes, ribizlis csokissütiről fogok írni pár sort. Történt ugyanis, hogy a Veszprémi Ünnepi Játékok utolsó fellépőit (Toto/Bona/Lokua - azaz Gerald Toto, Richard Bona, Lokua Kanza) hallgattam, élményekben tobzódva a gyönyörűséges kastélyban, igen jó helyen, látva és hallva mindent, ami a színpadon történik. Arra nem számítottam, hogy kérem telejsen el leszek varázsolva. A kb 20 kilós Gerald Toto a szünetben elővette a saját "kis cuki" dalát, "Chocolate Cake With Cream and Raspberries" címmel. Egyszálgitáros, közönségvakítós, cikistapsoltatós kategóriába tartozna amúgy a muzsika, de sajnos nem. Annyira nem, hogy azóta is ezt dudorászom. Kár, hogy csak nagyon vacak minőségben van meg a youtube-on, reméljük előbb utóbb meglesz értékelhető verzsönben is - ezúton is kérném, hogy akinek megvan, jelezze.

Egyszóval kiáll ez a kis 20 kilós, rasztahajú (egyébként mauriciuszról származó) fickó, elképesztő hangképzéssel előad egy enyhén pervertált dalt a sarki cukiban fellelhető csokissütiről, illetve, hogy kivel és hogyan küldené be a finom krémes édességet. Hát megzabálom... minden értelemben!

Hallgassátok:

Az a helyzet, hogy mindig rá kell döbbenjek, egy mosollyal teljesen össze lehet zavarni embereket. Nem tudom, ennek örüljek-e vagy sem, de tény. Ha valaki morcos e-mailt küld nekem a reggeli kávéja előtt, és válaszul hasonló morcosságot vár, amibe bele lehet kötni, kötekedés közben pedig a feszültséget jól levezetni, az éppen történetesen mosolyt kap, na akkor teljes zavar lép fel. Ez a zavar pedig szórakoztat. Ez van...

Ami kevésbbé szórakoztat, ha ez az egész nem zavart, hanem mégnagyobb gyűlöletet kelt. Most éppen ezzel szembesülök. De addig mosolygok, amíg csak van szám! Üzenem kérem az egész világnak, hogy nem tudok gyűlölni. "Mert gyűlölettel nem lehet csatát nyerni!" (Idézet B.O. monitorjára celluxozott firkálmányról.)

Kucorodom a szoba közepén, vastag zokniban, meleg pulóverben. Fűtés még nincs, addig hősugárzó. Ölemben a laptop, melegít az is, de jó. Újabb kihívás, újabb fogadalom. Nem húzom tovább, leadom a leadnivalót, megszerzem a megszereznivalót, és át fogom venni amit végre átadnak majd. Sokévnyi munka és szenvedés jól megérdemelt, kézzelfogható jutalmát. De jó lesz. Majd kimegyek oda, fehér kesztyűben, és két másodperc alatt el fogom felejteni a négy év véres verítékét és csak arra fogok gondolni, hogy az összes családfám összes őse most milyen büszke, mert nekik nincs ilyen csinos keményfedelesük. Én pedig majd arra gondolok, hogy ők vajon boldogabbak voltak-e enélkül…

Kedves olvasóm. Engedd meg, hogy bemutassam Neked Lesznai Anna szül. Moscovitz Amáliát. Még én sem ismerem őt igazán, de az elkövetkezendő néhány hónapban igyekszünk majd minél jobban megismerni egymást. Bár úgy érzem kapcsolatunk kicsit egyoldalú lesz, hiszen én jóval nagyobb érdeklődést mutatok iránta, mint ő irántam - de hát ezt már megszoktam - tekintettel Anna 1966-os halálára.

Annát nemrég tanárom, egyben jó barátom mutatta be nekem. „Például ott van az az őrült komcsi csaj, az az Anna! Na például róla is írhatnál!" - mondta. És én úgy döntöttem megismerkedek ezzel az „őrült komcsi csajjal". Rövid ismeretségünk egyelőre arra terjed ki, hogy ő megosztotta velem életrajzának egy-egy részletét, hivatalos, irodalmi és intim részleteket egyaránt. Rá kellett jönnöm, hogy egy első blikkre nem is őrült, és egyelőre „komcsi" mivoltáról sem vagyok meggyőződve (bár valami miatt kétszer is emigrációba kényszerült, egyszer Bécsben töltött el sok időt, másszor Amerikában).

Kezdésnek rá kellett döbbennem, hogy Anna versei nem nekem valók. Amolyan rózsaszín, számomra semmitmondó prüntyi-prüntyi. Ámbátor meséi elragadóak, és az sem mellékes, ahogyan nekiállt kőkemény irodalomelméleti témákban vitatkozni a Vasárnapi körösökkel. Na persze aki mögött ott áll unokatestvérként Hatvany Lajos, és egy ex-férj, Jászi Oszkár, annak könnyű...

Lesznai  a wikipédián:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lesznai_Anna

Lesznai versei:

http://mek.oszk.hu/02100/02177/02177.htm

A Sziget idei R.E.M. koncertjére már hónapok óta szedegetem elő az emlékeimet, egyúttal rádöbbenek arra, hogy több mint, tíz éve már annak, hogy tömött, peremkerületi buszjáratokon ócska vókmenen hallgatok egy könyvtári példányról másolt R.E.M. Best ofot. Gimnáziumi éveim egyik legmeghatározóbb zenéje volt az R.E.M., fejlődésnek induló zenei ízlés legelső állomása. Miért pont ez volt az? Nem tudom, de tény, hogy művészetet láttam benne. Láttam a videoklippek és a zene egységes mondanivalóját, a lemezborítók világát és a szövegek különös hangulatát. Mindet megpróbáltam egyenként átélni. A szövegeket silány, 90-es évekre jellemző gimnáziumi angol nyelvtudással fordítgattam magamnak, hogy megértse miről is énekel a sovány, karakteres arcú, beteges kinézetű Stipe. Valahogy az ezeken a dalokon keresztül definiáltam magam a világban, hiszen rá kellett jönni „Everybody Hurts”, de azért „Shiny Happy People” és hát szeretnék én lenni „Man On The Moon”. Aztán nagyon kedveltem a borítókat is. A szigorúan kétkazettás magnón másoltam a könyvtári kazettákat, de ehhez a fedőlapot már én magam gyártottam. Néha szánalmasan lemásoltam az eredetit, néha újat találtam ki egy-egy új albumhoz. Nagyon jó kis szórakozás volt, persze amikor valakinek kölcsönadtam a kazettát a saját tervezésű borítóval, el voltak ájulva. Ez volt az én kis művészetem. A „Drive” zenéjétől és videóklippjétől egyértelműen el voltam ájulva. Reggelente hallgattam a már említett buszjáraton, iskolába menet, kicsit szorongva, kicsit egykedvűen és bambán. Egymagam utaztam a tömegbe, hátizsákkal, kicsit sodródva a hétköznapokkal, akárcsak Stipe a stagediving közben a klippben. Irányítanak, Te se tudod mire jó, de csinálni kell, hogy jó legyen, különben leesel, sosem tudsz majd visszamászni és még jól el is taposnak. Most pedig ugyanezt élem át, tíz kerek évvel később. Állok az irdatlan nagy tömegben, egyedül – mert a Sziget sajátosságainak megfelelően elveszítettük egymást a barátokkal a tömegben – és eszembe jutnak a gimnáziumi reggelek. És annyira jó. Annyira jó, hogy nem estem le, fent maradtam, és most már senki sem fog leejteni. Ezeket gondolom, miközben énekelem én is a szövegeket. Meg aztán megannyi jó dolog eszembe jut még, az első szerelem meg a nagy csalódás, aztán olvasmányok, hétvégi programok, séták, elfeledett gimnáziumi barátok, irodalmi élmények. Szóval csak állok ott a tömegben és tobzódok az örömben.

Nakérem. A mai napon súlyos kritikát kapott a blogíró: "lusta blogíró". Ezek szerint mégis van, aki olvassa ezeket a szedett-vedett bejegyzéseket? A legutóbbi hánykolódós éjjelen kiötlött dolgok megvalósítása elképesztően sok energiát igényelnek a blogírótól, továbbá kitört a nyár, ami igencsak megnehezíti a tűzforróra melegedő laptop ölbevételét. Kedves olvasóim, kérem szíves türelmeteket és megértéseteket!

Az elkövetkezőekben, kérem, olvashatók lesznek a Balaton Soundon szerzett tapasztalatok, gyermeknevelési tanácsok, esetenként filmajánló és egy-két csöpögősen nyálas bejegyzés is.

Hamarosan lehet számonkérni. Addig is lógassátok lábacskáitokat Dubaiban a tengerbe, továbbá a munkahelyeken a forgós székeken. meg máshol is.

Jeges lehetetlenül hánykolódik ágyában. Hol felnéz, hol lenéz, hol hason, hol háton, keresztben, másikirányban, hol báránnyal, hol bárány nélkül hánykolódik a friss lepedőn a nyári melegben.

Nyomasztani kezdik őt a saját kis apróságai, amik egy ilyen álmatlan éjjelen elefántokként támaszkodnak Jeges apróra kucorodott pirospozsgás szívén. Felkel, felkapcsolja a villanyt és érzi, hogy még nyomorultabbul fog folytatódni ez az éjszaka. Ölébe veszi a laptopot, excel táblát gyárt, számol sebesen, költséget vet, bevételt és kiadást számol, latolgat, elemez mint egy eszelős. Diplomamunkát tervez, felsőfokú nyelvvizsgát álmodik, PhD-t és valami tanfolyamot is kitalál, külföldre szeretne menni, majd végül megtorpan és rájön, hogy mindez felesleges. Hirtelen látni véli maga előtt az univerzumot, amiben ő egy aprócska homokszem, egy szösz egy valami. Véres verítékével sem tud ennél jobb vagy több lenni. Van már egy diplomája, úton a következő, nyelvismeret, jó állás, de mégis mintha mindez kevés lenne ahhoz, hogy önállóan és bujkáló kíváncsisággal, ölelésekkel elkezdje felfedezni saját életét és önmagát is egyben.

Jeges szerdai napjai általában egyformán zajlanak, kivéve a tegnapi szerdát. Este fél hétkor, munka után, a Madách Gimnáziumban készülődött a szokásos röplabdaedzésre. Felvette a sportruházatot, térdvédőt, fáslit, hajpántot, egyszóval úgy díszelgett, mint egy igazi karácsonyfa, hiányérzet nélkül. Az edzések felépítése is nagyátlagban ugyanolyan volt. Unalmas ám hasznos illetve izgalmas, de veszélyes feladatok váltogatták egymást. Jeges egyik kedvence a lecsapások gyakorlata, ami abból áll, hogy ő a feladó személy által „feladott” labdát  megcélozza, felugrik, majd jobb kezével határozottan és erősen megcsapja a háló fölött a labdát. Különös gyönyörűséggel töltötték el azok az ütések, amelyek valóban kézre estek, és úgy igazán, jó erőből, feszültségeket felszabadítva meg lehetett ütni. Nos, hát Jeges éppen a tornasor végén ácsorgott, talán egy ilyen jól megcsavart labda után elégedetten, szinte pöffeszkedve várta a sorát, míg nem előtte álló kolléganője hirtelen mozdulattal elhajolt előle. Jeges ekkor még nem értette a helyzetet, ám a következő pillanatban már csak azt érezte, hogy mértani pontossággal és gigantikus erővel csattan arcába egy, korábban valószínűleg másnak jól kézre eső, iszonyú erővel megcsapott labda. Jeges úgy érezte koponyája medrében agyveleje nekitódul a csontnak, mint a mosógépben centrifugált ruhák, szemgolyói pedig menekülnek a tarkója felé. Ekkor pördült egy negyed fordulatot, először térdre rogyott, majd kiterült, mint a rétestészta a kockásabroszon. Következő emléke, hogy sok-sok lábat lát maga körül a földön, vizet spriccelnek az arcába, és aktívan aggódnak Jeges miatt. Jeges akkor már értette a helyzetet, rövidest rájött, hogy hogyan került ő a földre, és hogy a többiek miért aggódnak. Hozzá kell tegyük, az aggódás roppantul jól esett Jegesnek, talán volt pár másodperc, amíg élvezte is kicsikét a helyzetet, de aztán a becsülete erőt vett rajta és röpke szédelgés után erőltetett vigyorral felpattant. Az edzés második része már maga a játék volt. Jeges igyekezett, mint mindig, bár a korábbi tanulságok alapján igyekezte finoman szólva nem mindig volt elegendő egy-egy jól felépített játszmához. Ezúttal viszont Jeges mintha megtáltosodott volna. Labdái pontosan repültek, lábai pont oda vitték őt, ahová szerette volna, kezei szorosan lapultak egymáshoz, a pontos ütés érdekében, egyszóval szaladt, odaért, mentett, ütött, ejtett, csapott és nem ért bele az „outba”. Jeges sem tudta mire vélni a helyzetet, ahogyan csapattársai sem. Úgy érezte, most komolyan sikeres, és előre sajnálta, hogy legközelebb is headshottal kell majd kezdenie az edzéseket.

Aztán edzésről hazafelé bicajozva Jeges fejében a következő gondolatok fogalmazódtak meg, miközben szokásához híven elengedett kormánnyal gurult lefelé az állatkert oldalában.

Lehet, hogy jókora pofont kapsz az élettől olyankor, amikor nem is számítasz rá, sőt az is lehet, hogy a pofon miatt senki sem fog bocsánatot kérni, de akkor is állj talpra, mert utána csak jobb jöhet. Ezután a kellemes közhely után Jeges kipirult arccal, lila homlokkal újra hazaérkezett.

...és hogyha megtehetném, hogy becsomagolom a szívem egy dobozba, és letehetném egy küszöbre, ahol tudom, hogy megtalálod, és belenézel, akkor már szaladnék a konyhakésért. Más kedvéért nem tenném ezt meg. Láthatnád a szívizmaimat: apró, szövevényes emlékekből állnak össze... ezek nélkül elsorvad. Csak azt remélem más szíve is ilyen felépítésű...

Na igen. Ki az aki ki tudja használni saját lehetőségeit és kapacitásait? Minden reggel azzal a tudattal ébredek és úgy vágok neki a napnak, hogy építeni fogok valami szépet, jót és hasznosat. (Talán mégiscsak építésznek kellett volna tanulnom?) De estére mindig úrrá lesz rajtam a szürkület, az üres kajásdoboz, az ásítás, és az is lehet, hogy a gólya is csak csóválja a fejét az ablakon, ha benéz hozzám...

Hát igen, majd. Majd hullámzik az ég mikrokord feketéje, csendes és szent majd az éjszaka, a dunnaboldog dombvidék fölött labdahintón jár a hold és kisvasútin, mi végül zokni csak s pizsama, és átvezet a lángoscsillag puha gyerekkormélyi tájakba, ölekbe és történetekbe, jászol és gyantaforgács, anyád, nagyanyád Mária, mi kell még? Talán csak ennyi kéne, egy karácsony esti, igen, anyázás; édeseim, legyetek nagyon sokáig, s ti mind, férfimáriák, ácsok és nem ácsok. Hát igen, majd. Most csak toporogsz, nézel föl az égre, az ég az, ami a negyedik emelet fölött terül el, nézed, hogy mi jön, mi jöhet, mi fog jönni a rózsakoromból, micsoda fehérség az, ami végül megtapad, netán milyen evangélium?

A szeretet, de jobb, ha nem nevezem meg, ez a bizonyos dolog nagyon fura anyag. Terem, termelődik önkéntelenül és zsigerből, átüt a bőrön, aztán kicsapódik valahogy, száradni kezd, hámlik és pereg. Granulátum. Be lehet söpörni kis dobozokba. Átadni. Átajándékozni. Arcot mosni a gyertyafényben. S az akkor csak van. Van belül. Van, mint a levegő, mint a kék ég, van, és nem fogy el. Végtelen, magától értetődő, mint az anyám pongyolája. Eredetileg erre vagyunk kitalálva. Csakhogy tudom már, ennyit tudok róla körülbelül, hogy nagyon meg kell dolgozni érte. Hogy a szeretet az munka. A munka viszont nem robot. Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azzal a sok száz hétfőreggellel?

Parti Nagy Lajos