myaszösz

Kedves Olvasó(k),

Bár nem tudom, hányan vagytok, kik vagytok, ha vagytok egyáltalán nekem, minden esetre gondolok Rátok sokat. (Néha egy egész sportcsarnoknyi olvasómról álmodok, néha csak egyetlenegyről.) Szóval minden kedvesnek, aki ide látogat, annak is aki nem szeret idelátogatni, de mégis megteszi, annak aki rám gondol néha és annak is aki már elfelejtett, annak is aki utál, s aki szeret, annak is aki nem ismer, sőt nem is szeretne, no meg annak is aki jól ismer, továbbá annak akit csak idevetett a klikkelet kívánok én, Jeges, nagyon boldog ünnepet, Karácsonyt, sok régnemlátott családtagot, fahéjat és süteményt, töltöttkáposztát és csillagszórót, ajándékot, örömöt, havat, meleget, éjféli misét, minden szépet és jót.

Alább Jeges kedvenc karácsonyi videója, nem kevés nyáltengerrel (ami kivételesen karácsonykor megbocsátható…remélem):

Bár munkádon más keres Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes

Mindennapjaimat úgy töltögetem mostanában, mint pohárba a vizet. Nem elég a vonalig tölteni azt hiszem, teli kell, mit teli, csurig. Reggelente pajszerral feszegetem fel ólomként nehezülő szemhéjaimat, félálomban járom végig a reggeli rutin kávé-fürdőszoba-gardrób háromszöget, átverekszem magam a piroshuszas hagymaszagú, keletibesietős társaságán némi muzsikával a fülemben. Összeszorított foggal koncentrálok a nyárra, hogy hamarosan visszatérnek az éjszakába a nappalok, elővehetem újra a bicajt és suhanhatok keresztül a városon. Ehelyett egyelőre a lucskos és szürke Andrássy marad, szorító cipő és újra egy kis karácsonyi giccs. Úgy érzem csak a munka és hatékonyan meg hasznosan eltöltött idő tudata és öröme hoz egy kis sikerélményt. Reggel kicsit nehezen, de azért mosolygok, trécselek, korláton támaszkodok, majd belemerülök stratégiába, költségvetésbe utált papírmunkába. Örömmel töltenek el az „OK”, „akkor legyen úgy”, „rád bízom” szavak. Estére már nehezül a szemhéj megint, de jöhet némi sport, kávézó, színház, film, ami újra felvidít. Nyáron ezek helyett lesz majd a mólón ücsörgés, kacsabámulás, kismarosramenés, fröccsözés, talán Balaton.

"Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
fütyörésszél az ifjúság halálán.
Teste testedben mállik el,
míg babrálja a lágy enyészet, - -
fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
s eltűnik. Már hiába nézed."

Dsida

Odakinn havazik, idebenn sok a munka, odahaza elromlott a melegvíz (ebből következően a fűtés is), odalegbelül meg nagy a csönd…és hó és halál, ahogy a költő mondaná, de ő sem mondja ugyebár mer’ már rég meghalt.

Na Jeges, kezdj magaddal valamit!

Jeges a múlt héten képeslapot készített. Egyszer csak felhívta őt a titkárságról Iboly, hogy szükség lenne egy szépséges, egyedi képeslapra, amelyek tervezésében és kivitelezésében ő jeleskedni szokott. Mindenféle alkalomra készített már egyedi üdvözlőlapot: születésnapra kockásfülű nyulasat, névnapra csokitortásat, ázsiai ihletésűt Erikának, odrihebbörnöset főnökasszonynak, egy szóval ki tudta találni kinek mi a kedvence, és egy-egy ünnepre mindig összeügyeskedett valami egyedit, aztán az irodai színes szipi-szupi nyomtatón, kemény papírra kinyomtatta, és kész is volt az egyéni meglepetés.

Azon a napon viszont nem jeles ünnepre vártak tőle septében készült műalkotást. Jeges egyik legkedvesebb kollégája kórházba került, és szükség volt egy vidám képeslapra, amit mindenki aláírhat. Jeges rosszat sejt. Nyakába veszi a lépcsősorokat és beront a titkárságra. Mi a baja? Mikor jön megint? De már ő is tudja mi a válasz. Úgyis tudja. Nincs olyan nap, olyan reggel, olyan este, hogy ne jutna eszébe, ki lesz a következő… tán családtag, barát, kolléga. Könnybe lábadt szemmel kullogott vissza a számítógépéhez. Gábor, a kolléga, az egyik legkedvesebb számára. Olyan típusú ember, akire ha ránézel, tudod, hogy jó lelke van. Mindig segített Jegesnek megoldani egy-egy problémát, holott nem is lett volna kötelessége. Ezen kívül nagyon szórakoztató társaság volt unalmas sajtóesemények hátsó soraiban ülve. „Fáj még a fogad babyface?” – ezt kérdezte Jegestől legutóbb. Ki tudja mikor jön legközelebb. És ígérete szerint mikor mennek majd együtt szkvassolni, bénaságukra hívatkozva fejenként két-két ütővel…

A képeslap pedig elkészült. Szóba jöttek a kelta motívumok, mivel tudta jól, hogy Gábor ezeket szereti, skóciai, írországi dombos tájak, tengerpartok. De aztán Jeges mégiscsak valami mást választott. Zöld leveleket, átszűrődő napsütéssel. Mindenki aláírta, de senkinek sem volt ereje üzenetet írni rá… Csak az aláírások, egy-egy mosolygós arc.

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Pilinszky

Itt születtem.

A wikipédia szerint szkíták és kelták is éltek ezen a helyen, a mai Budapest eldugott szegletében. 1950-ben vált hivatalosan is Budapest részévé, innentől fogva folyamatosan veszít egyszerű kisközség hangulatából. Ha azonban figyelsz, hallasz még itt kakasszót reggelente, a metszőolló is csattog egy-két helyen szüretkor. Zeneiskola a piacnál, zongoraszóra adják a paprikát a cigánysoron, szemben a lóverseny iroda, mellette a bőrdíszműves üzelete, a tulaj kék köpenyben ácsorog. Keresztben döcög a villamos, balra a posta ódon épülete azon túl a Külvárosi kávéház, jobbra a könyvtár, ahol a kedves bölcsésznek szívesen odaadják a nem kölcsönözhetőt is… bíznak benne. Gyermekrendelő, füstöskocsma, hentesáru. Harangvirág cukrászda: neongiccs, békés, vasárnap délutáni édességek lelőhelye. Állami áruház… még házi dolgozatot is írtam róla az egyetemen.

Biciklivel közel a híd. Emlékek: Öt éves lehettem, apámmal sétáltunk haza Budáról, a hídon át. Félelmetes jégeső kerekedik, de mi még mindig csak a híd közepén baktatunk. Fogom a kezét, vékony nyári ruha van rajtam, nála diplomatáska. Közben tojás nagyságú jég szakad ránk, apa a fejem fölé tartja a táskát hogy ne legyen semmi bajom, a bokámat azonban elveri rendesen a nyári jég. Aztán 15 év múlva már minden nap itt megyek át vonattal, félévente gyomorgörcs is csatlakozik hozzám, hiszen egyetemre járok, Piliscsabára. Volt bizony olyan is, hogy nem mertem elmenni egy-egy szigorlatra, ilyenkor a híd lábánál etettem a kacsákat nagy búsan.

Végezetül: József Attila, Babits Mihály, Berda József, Kaffka Margit, Ady Endre. Micsoda névsor…

Néhány fotó:

http://indafoto.hu/urszusz/ujpest

Jannis Kounellis kiállítása az Albertinában

(Mindez két évvel ezelőtt... kapcsolódva a most nyíló Picasso, Klee, Kandinszkij kiállításhoz)

Az ember megszokja az egészet, mint a karórát a csuklóján. Fel sem tűnik, hogy milyen jó dolog is az, tudni mennyi az idő. Nem kell verejtékkel előkeresnie a retikül aljáról a mobiltelefont a buszon, hogy megnézze elkésett-e. 

Most nincs meg a karórám. Nála hagytam… Vele együtt.

Egy szombat este a Gödörben

Egy halálradolgozott pénteki nap után, úgy döntött Jeges, hogy szombat este ki fog menni a Napra. Több napilap, még több kultúra rovatából mosolygott rá ez a koncertajánló, lemezbemutató a Gödörben. Emlékezett rá, hogy az együttes korábbi felállását – Magura – szintén nagyon kedvelte.

Mi is a Napra/Magura? A név találó. Tényleg úgy érzi magát az ember a koncert kellős közepén, mint aki kiment a napra. Valami újat, szokatlant hall a zenében, mégis valami ősi, ösztönszerű, reflexszerű érzése támad, lábai és kezei követik a ritmust, mintha mindig is ezt a zenét hallgatta volna. Egyszerűen süt rá a fény, és a nap melegíti minden porcikáját. Az új és a szokatlan az talán a gitárjáték. Az egyik zenekari tag elmondja a színpadon, hogy a gitárost meghívták az országos prímástalálkozóra… a gitárjával, hiszen úgy csúszkálnak az ujjai a húrokon, mintha valóban egy cigányprímás bazseválna. Szokatlan a citera és a tangóharmónika együtt, a kissé sablonos és már egyhangú városi zenékhez szokott füleknek igazi felüdülés. Jeges ugyanakkor rácsodálkozott arra is, hogy valahogy ezek, a kalotaszegről származó dalok, melyek alapjául szolgálnak néhány Napra számnak, hogyan tudnak olyan feszes egészet alkotni, hogy aki először hallja, már úgy érzi, fejből tudja a szövegét. Furcsa dolgok ezek - vonja le a ténymegállapítást Jeges -, az ember nem is számít rá, hogy ilyen lavinaszerűen tör elő belőle a cigányzene, népzene szeretete, és csak azon veszi észre magát, hogy száz másikkal együtt csettintget az ujjaival, dobbant egyszerre a lábával, perdül, fordul és örül, hogy kiment a Napra.

Talán már törvényszerű, hogy egy ilyen vérmérsékletű zenekarnak muszáj táncosokat is színpadra vinnie. Négy fess ’legíny’ robban a színpadra, dinamikus mozdulatok, ugrások, farmernadrágos térdeken csattanó tenyerek. Domináns a szólótánc, mindannyian mutatnak valamit miközben a cigányprímás pengeti a gitárját. Később csatlakoznak a lyányok is í legínyekhez, ekkor táncuk lassúvá, ringatózóvá válik.

A koncert végén két ráadás is következik, Jeges ujjai azonban már végképp feladják a harcot és ernyedten lógnak a sok csettintgetés miatt. Majd a koncert végeztével dedikálás, lemezvásárlás és száraz fehérborból egy jóleső nagyfröccs. Pazar szombat este.

                                                                    www.napra.hu

(Jeges jóbarátjának meséje valódi szívfájddalmáról) 


Egyszer volt egy kavics.
Ott feküdt a földön a többi kavics mellett, a susnyásban.
Arra járt a parasztgyerek, és hopp! egyszercsak megbotlott egy ágban, elesett és rátenyerelt a kavicsra. Az a kezében maradt. A parasztyerek nézni-nézegetni kezdte, forgatta az ujjaival. Nagyon megtetszett neki! Megcsiszolgatta az ingje bő ujjával és látta hogy ez a kicsi kavics nagyon szép. Teljesen megbabonázta a parasztgyerek szemeit! Azt hitte, igazi gyémántot talált, mutogatta is mindenkinek.
-Nézzétek be szépen ragyog!
Szép, szép, mondogatták az emberek. És a kavics nagyon örült, hogy a parasztgyerek ennyire nagy becsben tartja és hogy ilyen szépnek látják az emberek.

Hazament, betette a fiókjába, rá egy párnára és néha megnézte, hogy gyönyörködjön benne. És a kavics nagyon örült a parasztgyerek gyönyörködésének.

Telt-múlt az idő a fiókban és a kavics gondolkozni kezdett.
- Az nem járja, hogy egy ilyen szép gyémánt mint én, itt egy koszos viskóban éljen egy koszos parasztgyerek koszos fiókjában! Azzal fogta magát és hopp! kiugrott a fiókból. Nekiindult, átgurult a hídon át a mezőre.
- A volt idő ízekben és minden más: előre! - lelkendezett a kicsi kavics.

Hazatért a legény a napszámból, látja ám, hogy a kavics sehol.
- Jaj-jaj, kis gyémántom merre vagy? - búsongott a parasztfiú.
Keresni kezdte, még az ágya alá is benézett. Még a szomszédokat is megkérdezte illendően, vajon nem látták-e az ő szép gyémántját, tudják, amit olyan nagy becsben tartott. De a szomszédok sem tudtak róla semmit.
Kérdezte a parasztlegény a parasztp_csákat is:
- Nem láttátok az én szép gyémántomat, amit oly nagy becsben tartottam?
- Gyere szép parasztlegény, gyémántot nem, de olyat kapsz hogy hetedhét országra fog szólni!De bizony ők sem látták. A parasztlegény pedig továbbment, mert a gyémántját szerette volna, nem pedig lapostetűt.

Leült a parasztlegény a tó partjára, hullottak ám a könnyei! Aki nem látta őt, azt hihette, vízesés van a közelben. Lett is nagy hab a stég lábánál.

Ment-mendegélt eközben a kavics, gurult-gurult, csillogott rajta a nap a nagy forgatagban. Elérkezett a Királyi Udvarba. Ki is volt írva, nagy vastáblára, hogy "a Kiráji Údvar". Volt ám ott nagy  forgatag! Grófok, miniszterek mentek nagy pompával jobbra-balra, nagy díszes drágakövekkel a nyakukban, aranyos hintókban, selyem kaftánban!

Mondja ám magának a kicsi kavics:
- Ez ám a nekem való hely! Én egyenesen a királyhoz megyek, és akkor mindenki látni fogja a szépségem. - kiáltotta a kavics és elindult megkeresni a királyi palotát. Meg is találta, benne a királyi koronával. Fogta magát, és rápenderült a koronának a csúcsára. A király pedig feltette ősz fejére a koronát és kisétált a teraszra - nagy pompával - hogy köszöntse az alattvalókat.

- Most majd mindannyian bennem gyönyörködnek majd! - lelkendezett a kis
kavics.

És ahogy csendet intett a király a népnek, a kavics lepottyant a koronáról, egyenesen a király tenyerébe.
Nézte a király, hogy ez meg a mi a franc.
Összesúgtak a miniszterek, a grófok és mindenféle előkelőségek.
- Ez bizony csak egy kavics - mondta végül a főkincstárnok.
- Ez bizony csak egy kavics - bólogattak a grófok és a miniszterek.
- Csak egy kavics?!? - méltatlankodott a kicsi kavics.
De többre nem volt ideje, mert Zutty! már repült is a híd felé.
És Csobb! belepottyant a tóba.

A parasztgyerek felkapta a fejét, mert ezt a hangot ő is ismerte, tudta, hogy valami belepottyant a tóba.
- Talán az én gyémántom!... - kiáltotta kipirult arccal.
Eldobta a kezében lévő fadarabot és Placcs! beleugrott a tóba és felkapta a kavicsot.
Ejj, de örült neki! Ölelgette, csókolgatta! Egyből hazavitte, de nem ám a fiókba tette, hanem belefoglalta egy gyűrűbe, hogy mindig az ujján hordhassa az ő megkerült drágaságát. És a kicsi kavics nagyon boldog volt, hogy a parasztgyerek így szereti, és boldogságában - lássatok csudát! - úgy elkezdett ragyogni, hogy a legdrágább gyémánt is fekete lyuknak tűnt mellette.

Másnap a király magához rendelte a parasztlegényt és elkérte a gyűrűt. A legény vonakodva bár, de tisztelettudóan átadta a gyűrűt, amiben a drágakő volt.
És ahogy lehúzta az ujjáról, a kő fénye halványulni kezdett. Felismerte ekkor a király a kavicsot, és elmosolyodott.
- Fiam, nagy erő birtokosa vagy Tenmagad. Egykoron én is ilyen voltam. - mondta mély  bariton hangon - Lásd, az én hatalmam már kopottas, arra kérlek hát, légy Te a király ezentúl!

Azzal visszahúzta a legény ujjára a gyűrűt és a fény beborította az egész királyságot.
Itt a vége, fuss el véle....

Immáron második hete biciklivel indul útnak reggelente. Megfelelő öltözékben áll a kapuban, gyűrődésmentes, váltó-dresszkóddal a hátizsákjában, kulaccsal, csengővel, egyszóval mindennel, ami csak kellhet.

Kilép a kapun, megcsapja a friss levegő, madárcsicsergés, és látja, ahogy a szomszéd ház bejáratánál aprócska, szürke macskagombócok viháncolnak. Rettegő szemekkel tekintenek őrá az újszülött pamacsok, majd iszkolnak, ki merre lát. Ő is felül hát a kétkerekűre és már suhan is. Út közben a legrosszabb dolog, ami eszébe jut, hogy milyen válogatott kínzásokban részesítené azt, aki macskakövet teremtetett bicikliút gyanánt Újpestre. Végül arra jut, hogy napi 10 órában hajtaná az illetőt egy rozsdás rolleren fel, s alá a macskakövön.

A legjobban azt élvezi, hogy az álló kocsisoron bamba sofőrök bámulnak utána irigyelve sebességét és ügyességét. Bár érzi combjaiban a már jól ismert görcsös fájdalmat, azért csak tekeri tovább a járművet. Útközben lát még lógó nyelvű kóborkutyát, zsemleszínűt, és vele versenyt repülő kisrigót is. Érzi, hogy ez az igazi giccs, amolyan jóindulatú, gyógyító giccs, amit minden egyes embernek át kellene élnie reggelente, munka előtt. Csak a napsütés és a „cirip-cirip”. Kikeveredve a Tatai út sörgyáras, italnagykeres, autókereskedős közegéből, végighajtva a Dévényi úton, Szegedi úton és Dózsa György úton már csak az Andrássy út van hátra. Ezt már amolyan diadalmenetként éli meg, hiszen ilyenkor már teljesen hatalmába kerítette őt a városi idill és a csütörtök reggeli giccs. Balkéz felől sorba szemléli a szökőkutat takarító kertészeket, rendőrautókban kuksoló megbízhatatlan alakokat, a kukákat gurigázó szemeteseket, és lélekben mindenkinek integet. 8.40-kor ér az Andrássy út 93 mélygarázsába, és leláncolja biciklijét a megabiztonságos ping-pong asztalhoz. Felbukdácsol a lépcsőn, majd át az udvaron és a biztonsági kapun, majd kipirult arccal, izomfájdalmakkal nekilódul a reggeli trécselésnek a recepcióssal, kollégával, telefonnal, kávéfőzővel, hűtőszekrénnyel, Csibikével, Katival.... Áthúzza a gyűrődésmentes dresszkódot, leül az íróasztalhoz és úgy érzi, talán ma, csütörtök reggel megváltja a világot.

Ígérem és fogadom, hogy idén…

… mindig hordok magammal papírzsebkendőt…

… elolvasom az összes céges, belső hírlevelet, és nem dobom olvasás nélkül a kukába…

… hetente meg fogom öntözni a növényeimet …

… elmegyek allergia-kivizsgálásra…

… lefogyok 10 kilót …

… hűséges leszek …

… leteszem a hiányzó nyelvvizsgáimat…

… április 15-én leadom az utolsó szakdolgozatomat …

… nyáron elmegyek nyaralni …

Jeges ma nagyon egyedül volt. Kollégái szabadságra mentek, így az iroda ablakán beáradó, langyos, szeptemberi napocska egyedül csak az ő arcát simogatta. Kedvenc munkahelyi folyosóján is egyedül volt ma. Igaz, ott mindig egyedül van… ezért lett a kedvence. Kihalt és félhomályos folyosó ez, szocreál kövezettel, amelyen a térhatású négyzetminták mindig barangolásra késztetik. Hatalmas, titkos folyosók és hívogatóan magányos zugok nyújtanak néha menedéket neki a gondolkodáshoz, titkos tervek szövögetéséhez. A folyosón van egy használaton kívüli liftajtó, rajta a matrica: A felvonó használata előtt repülési biztosítás a házmestertől kérhető! Ezen elmosolyodik, de folytatja sétáját a térhatású köveken fel, s alá. Arra gondol, hogy nem lesz jó ma hazatérni. Szülei elutaztak, testvére más utakon jár, így egymaga lesz megint. Régebben vágyta a magányt, de ezekben az „egyedülös” napokban olyan jó lett volna egy kis családi csevely… nemcsak a kiabáló vasalatlan ruhák a tartóban, a mosatlan és a rothadó étel társasága a hűtőben. A két legjobbjóbarát külföldön van, messze-messze… Fogaiban pedig ismét bujkál a bölcs fájdalom.

„Ég szűz szem szárny

Nap hold gyöngy szél

anya szív kedv sír

lomb út sár –„

(Weöres Sándor)

Hogyan születik szó? Melyik az a pont, amikor már nem zajnak hívod, hanem szónak?

A Szegedi Kortárs Balett Atlantisz című előadásában tanúja lehetsz a szó megszületésének. Táncosok térdelnek a homokban, egész felsőtestükkel mozognak, szenvedést ábrázolnak és káoszt, mindezt a balett fenségesen megkomponált elemeivel. Sötét van, a fények éppen csak annyira világítják meg a színpadot, hogy láthasd, valami történik. Látod a zajt! Látod, hogy látnod kéne valamit, de nem érted, hogy mit. A táncosok mozognak folyamatosan, de még mindig térdelve. Érezni, hogy tudják, mit tesznek a testükkel, mintha valami titkos koordinátarendszerben haladnának, mert a szabályszerűség megvan. Aztán megérkezik a fény is, és te már tudod hogyan születik a szó. A színpad fölött kamera van, ami a fentről vett képet a táncosok mögött lévő vászonra vetíti, így láthatod madártávlatból a homokba írt nyomaikat. Nyomaik azonban nem pusztán mélyedések a homokban, hanem szavak a zajban. Hófehér, foszforeszkáló homokkal írtak az egyszerű, barna színű homokba szavakat, amelyek a speciális fényben világítanak. A színpad mögé vetülő képen pedig láthatod a legszebb szavakat: „Ég szűz szem szárny…”

Lásd meg a homokba írt szavakat!

(Sziget 2006)

 Államvizsga kipipálva! Felszabadító és mennyei érzés. Azon a nagyon hideg májusi délutánon úgyérezte, sosem lesz már fáradt többé, rég elveszett türelme és jókedve pedig egyszeriben visszaszállt testébe. Türelem és jókedv, ez az epertorta alapvető hozzávalója.

Tehát jókedvében Jegesünk elhatározta, epertortát készít, különös tekintettel édesanyjára, aki minden eperszezon kezdetén és végén kijelenti: "Engem eperföldbe temessetek!", mely kijelentés nem a halál áhított közeledtét jelentené, hanem pisztán az eper iránt érzett szenvedély kifejezését. Tehát mindenki örömére epertorta van készülőben. Jeges kiválogatta a hozzávalókat. Nagyon élvezte, hogy szépen sorban kipakolhatja és szabályosan elrendezheti a hozzávalókat a konyhaasztalon, majd mindezeket a mefelelő sorrendben összeöntve elkészítheti a remeket. Először két tálat vett magaelé és hat darab tojást. A tojások gömbölyödve, kuncogva mosolyogva gurultak a konyhasztalon, de azt a megtiszteltetést nem kerülhették el, hogy héjjaikból Jeges ügyes ujjai ne törjenek két apró kis fészket, és így sárga és fehér lelküket ketté ne válasszák. ÉsJegés kettéválasztotta a sárgát a fehértől... A sárgához került még három kanál cukor, melyet villával könnyedén összekevert. Nagyon szerette látni, ahogy a sárgás keverék tetjére kiül fehéren a cukor. A fehérjével más tervei voltak. Turmixgéppel esett neki a fehéren reszkető részeknek, melyekből így hatalmas méretű, habos, fényes massza lett. Hozzáadott ehhez hat kanál lisztet és még három kanál cukrot. Ettől persze a gyönyörű habtenger összeesett kissé, neki pedig eszébe jutott, hogy kislányként mennyire szeretett gyönyörködni ebben a fehér habban, és mennyire elszomorodott, amikor a siker érdekében édesanyja lisztet adott a habhoz, amitől az a jelenlegihez hasonlóan elszürkült és összeesett...az apróméretű konyhai csodának pedig ezáltal vége lett. A két tányér tartalmaát végül egybeeresztette, és óvatos, kanalazó mozdulattal összekeverte, majd a csipkézett szélű tortaformába öntötte. Félig kész is van...gondolta elégedetten, és betette a tésztát a már jó meleg sütőbe. Most pedig a gyümölcsöket akrta: megtisztította az epreket. Finom, aprószemű, piros kis eprek volta ezek, amelyeket egyenként félbevágva tányérra rendezett. Eszébe jutott még a banán is: eper és banán jól megférnek egy tortán. A következő lépés a vaniliapuding: világoskék tasakból bújt elő a vaniliaillatú - és reméljük ízű - pudingpor. Cseresznyemintázatú tálkába öntötte fél liter hideg tej társaságában, majd előkerült az imádott szerszám, a kézi habverő. Gyerekként sose értette, mi hasznát lehetne venni egy ilyen izének, ami három, négy drót találkozásából jött létre, de amint csepredett és ügyesedd, egyre jobban szükségét érezte ennek a találmánynak,hiszen a csomómentesség, csak ezzel érhető el. A pudingot kikeverte, és hagyta dermedni. Közben készen lett a tészta. Óvatosan kiemelte a formából, és egy gyönyörű üvegtálra helyezte. Picit még gyönyörködött a műben: olyan ez a tészta, mint egy kis lapos ám, annál bisztonságosabb bástya. A tésztából kis perem jött létre a tortaformának köszönhetően, amibe majd beleteheti a finom pudingot és a gyümöcsöket. Nagyon lassan és óvatosan ömlesztette a a bástyára a vaniliapudongot és lapos fakanállal, szakszerűen egyengette el a finomságot. Ezek után jött a munka fénypontja. Az epreket és a banánkarikákat megfelelően kellett elhelyezni a pudingon, vigyázva, hogy ne süllyedjenek el nagyon, de ne is nagyon lógjanak ki. mesterien sikerült. Kreativitása bizonyítékául három szem egész epret helyezett a torta közepébe, mint a bástya királya, királynője és... talán hű alattvalója...vagy a királyné szeretője...vagy a király ágyasa? Ki tudja. A műremek így majdnem elkészült, már csak a gonosz zselatin hiányzott a tetejéről. Apró kis füles edényt helyezett a túzhelyre, benne három deci víz, és a zselatinpor. Piros lé keletkezett ebből, amelyet felforralva egyre sűrűsödő masszát kapot, amely pillanatok alatt reszkető piros kocsonyává alakult. Öröm volt nézni. Az összes kocsonyát ráöntötte a az eprek és a banánok nagy örömére. És végre kész volt. Betette a hűtőbe, és érezte, hogy most nagyon-nagyon boldog.

Egy vég és egy kezdet...

(2005. augusztus)

Ez volt az első munkahelye, pontosan három évvel ezelőtt. Most pedig utolsó perceit tölti itt. Feszült figyelemmel ül, néma csendben, és várja az utolsó hívást. Sokszor elképzelte ezt már, amióta itt dolgozik. Azt, hogy milyen ügyben fog utoljára üzenetet rögzíteni, mielőtt elindulna a "nagybetűsbe". Hosszú, fűtetlen, téli éjszakákon, amikor a másnap reggeli vizsgájára próbált magolni éjszakai műszak alkalmával munkahelyén, valamely nyelvészeti könyv lapjaiból, vagy forró nyári délutánon, amikor bárhol jobb lett volna mint itt. Azt tervezte, hogyha egyszer végre felmond, majd elegánsan és könnyedén kisétál, mint aki sosem dolgozott itt. Beszáll a liftbe, és mielőtt a feledik emelethez érne, elfeledi a sok kínlódást és erőltetett 24 órát. Most eljött az a pillanat, amikor meredten nézi az évek során munkaeszközeként szolgáló sárguló telefonkagylót. Várja az ismerős kattogást, amely a hívás érkezéséről ad hírt, és várta az utolsó dobhártyaszaggató csörgést. Tenyere egyre nedvesebb, és már már misztikumként gondol az eljövendő csörrenésre. A nyitott ablakon keresztül beszivárgó utcazajok sem vonják el figyelmét a várakozásról. Mellette ott van már az indulásra kész táska, benne csupa személyes holmi: a kedvenc irodai ceruzahegyezője, munkahelyi levélszekrényének tartalma, hajkefe és papucs, végül egy szendvics, ami az utolsó napon sehogysem akart legördülni a torkán.

Utolsó munkanapja szertartásosan telt: minden egyes mozdulatában ott volt a gondolat, "ezt most utoljára teszem". Az Irányi utca 15. szám alatt utoljára melegített magának teavizet, utoljára írta be nevét a jelenléti ívre és utoljára állította be saját magasságára az irodai széket. Végül az utolsó órában kéjjes lassúsággal húzta le a nevével ellátott öntapadós matricát a levélszekrényéről. A matrica könnyedén vált el a faborítású szekrényről, erőlködés nélkül, egyenletes húzták le ujjai a ragacsos papírt, amíg az utolsó miliméteren is el nem eresztette a sima felületet. Ezzel is megvagyok... gondolta, majd egy pillanatig még hezitált, eltegy-e emlékbe a BOZSÓ ORSI feliratot, de aztán határozott és gyors mozdulattal belevetette a szemétkosárba.

A három év alatt megszokta a fülsüketítő csörgést, mégis nyilallás állt a gyomrába,a mikor megszólalt számára utoljára a telefon. A jól ismert mozdulattal, picit előre dőlt, kinyújtotta karját, ráfonta ujjait a kagylóra, füléhez szorította, majd üdvözölte a hívót a megszokott formulával. Elhallgatott, és várta a reakciót. Az éterből azonban nem érkezett válasz a "Miben segíthetek?" kérdésére. A hívó nem szólt bele a telefonba, hallgatott a vonal túlsó végén. Együtt hallgattak hosszúnak tűnő másodpercekig, mire megszólalt: Köszönöm, viszonthallásra! És letette a kagylót. Utoljára.